Modellálhatóság és igazság

Egy további szembenállás, mely korrelatív az explicittel, hogy az emberi megismerés egyértelmûen és kimeríthetõen modellálható lenne. Ezzel szemben áll például az evolúciós újítók sokszor kifejtett véleménye, mely szerint az emberi megismerés igazából a nyitott rendszerek mûködésével lenne jellemezhetõ. Ezzel megint csak korrelál az a kérdés, hogy vajon a megismerést az automatikus és gépies gondolkodásmóddal szeretnénk-e visszaadni, akár a pszichológiában, akár a megismeréskutatás egészében, vagy pedig kifejezetten jelentésorientált és emberközpontú felfogások keretében.

Egy további dilemma, hogy az emberi megismerést úgy képzeljük-e el, aminek egyetlen egy értelmezési kontextusa van, az igazság világa, vagy pedig az emberi megismerés a cselekvés és a vágyak világába illesztve értelmezhetõ-e? A vágyak és a cselekvési igények minden értelemben áthatják-e a megismerést, vagy pedig az emberi megismerés, mely ugyan evolúciósan alakult ki, de mégis egy olyan sajátos rendszer, amiben a vágyakról és a cselekvést irányító feladatról mintegy leválhat a "tiszta megismerés" legalábbis mint igény.

Végül az utolsó szembenállás, hogy vajon minden megismerési folyamatunkat áthatja-e a tudás? Tudáson itt azt értjük, hogy minden tudásunk, absztrakt tudásaink is. Vagyis azt, hogy én éppen mit látok, amikor kinézek az ablakon, befolyásolja az a tudásom, hogy a Mûegyetemen vagyok, és tudom, hogy az a Duna-parton van. Ez jelentené a mindenben tudás-áthatotta szemléletet. A tudásfüggetlen szemlélet szerint viszont akkor is ugyanazt látnám, ha nem tudnám, hogy a Mûegyetemen vagyok, bármennyire is valószínûtlen vagy képtelen, hogy a Duna folyik az Izabella utcai ablakok alatt.

A következõ dilemma, amely állandóan elõtérben áll a mai kognitív kutatásban, a propozicionális és analóg leképezések vagy reprezentációk szembenállása volt. Minden emberi teljesítményt jellemezni lehet-e szinte végtelen számú egymáshoz kapcsolódó kijelentések sokasága segítségével, vagy vannak analóg reprezentációk is. Természetesen a hétköznapi szokásos "képelméleti intuíciónk" amellett szól, hogy vannak belsõ képi reprezentációink. Ezzel együtt nagyon sok olyan felfogás van a mai kognitív kutatásban, például Pylyshyn (1989) koncepiója, mely azt mondja, hogy minden képinek tûnõ élményünk valójában sok-sok kijelentés együttmûködésére vezethetõ vissza.
 

 Polányi relevanciája specifikus részkérdésekben

Négy mozzanaton keresztül szeretném megmutatni, hogy az én alulról építkezõ pszichológus szemléletemben hol jelenik meg Polányi speciális érdekessége a kognitív gondolkodásban.

1. Hétköznapi és tudományos megismerés analógiái

Az elsõ pont a legkézenfekvõbb: ez az a sajátos mód, ahogyan Polányi hasonlatot, analógiát teremt a hétköznapi és a tudományos megismerés problémái között. Magában az analógiateremtésben természetesen semmi újdonság nincsen. A kísérleti pszichológia története úgy is tekinthetõ, mint egy sajátos válaszpróbálkozás a 19. század közepétõl az akkorra már meglehetõsen hagyományos empirista és racionalista ismeretelméleti szembenállás kérdéseinek megközelítésére a tudományos módszertan kínálta eszközökkel. (Így értelmezte a kísérleti lélektan kialakulását Piaget, 1965 is.) A természettudományos pszichológia úgy is értelmezhetõ, mint próbálkozás arra, hogy az ismeretelméleti szembenállást újra mint az egyéni megismerõ ember jellemzõjét fogjuk fel. Ebben a vitában a 19. század hetvenes éveiben, akkor, amikor megszületett a kísérleti pszichológia, de már évtizedekkel ez elõtt is, a hasonlóságkeresés alapja az egyéni megismerés és a tudomány között az ismeretszerzés és a tanulás problémája volt. Ez a hasonlóság persze megvolt már Bacon és Descartes esetében is, s a kísérleti pszichológia újdonsága az, hogy a tudományok diadalútja közepette újrafogalmazza a naiv pszichológia és a tudományos megismerés rokonságát.

Az európai kulturális hagyományban persze nem egyetlen osztatlan naiv pszichológia él. Az egyik elképzelés az empirista ismeretelmélettel kapcsolódik össze, egy másik sajátos ismeretkibontakozási naiv elmélet a racionalista ismeretelmélettel. Polányi érdekessége itt az, hogy õ nem a tanulás problémáján keresztül fogja meg a tudományos megismerés és a - ma azt mondanánk "népi pszichológia" - viszonyát. Az egyszerû halandók, a legendás Mari néni és a tudós megismerési folyamatainak hasonlóságát nem a tanulás és a változás kérdéseivel kapcsolja össze. Pedig késõbb is ez az uralkodó felfogás például a Popper (1959/1998, 1972) megfogalmazta evolúciós ismeretelméletben is. Polányi ehelyett az észlelés problémáján keresztül közelíti meg tudós és köznapi ember rokonságát. Ebben tulajdonképpen jó Wertheimer-követõ volt. Azért merem nyugodtan ezt mondani, mert Polányi ugyan keveset hivatkozik Wertheimerre, de Wertheimer volt tulajdonképpen az, aki az alaklélektanos iskola képviselõi közül a legvilágosabban megfogalmazta, hogy a hagyományos értelemben vett logika miért nem tudja leképezni az egyén kognitív folyamatait. A produktív gondolkodás címû híres könyvében (Wertheimer, 1945), de korábban németül megjelent számos cikkében (Wertheimer, 1922/1983) is világosan kifejti, hogy a gondolkodás kutatását igazából két veszély fenyegeti. Az egyik az asszociatív modellálás. Ez a veszély ma is megvan. Az általunk szubszimbolikusnak nevezett, a szimbólumok világa alatti feldolgozás jelentõségét hangsúlyozó szerzõk, akiket konnekcionistának szoktunk nevezni (pl. Clark, 1994, 1996), tulajdonképpen az emberi gondolkodás, illetve a környezeti körülmények éppen érvényes kontingenciáinak kiszolgáltatott asszociatív folyamatokra támaszkodnak. Saját korában Wertheimer ezt így látja:

[Az asszociációs felfogásban] alapjában véve tetszõleges az, hogy mi kapcsolódik össze az egyidejûségben, egymásmellettiségben vagy egymásutániságban [..] az alap az és-összeg, az alulról felfelé haladás, a mechanisztikus mozzanat, az alkalomszerûség, a ténybeli esetlegesség. (Wertheimer, 1922/1983, 123-124. o.)

Wertheimer számára a másik veszély viszont a logicizmus. Az a hit, hogy a gondolkodás tulajdonképpen analitikus módon, kijelentések közötti viszonyok segítségével leképezhetõ. Wertheimer elsõsorban a deduktív pszichológiai modellekre gondol, de ezt ki lehet terjeszteni az indukcióra is, hiszen meglehetõsen kritikus például a Helmholtz-féle következtetés-elmélettel is a percepcióra nézve. A gondolkodás kulcsa Wertheimer számára a szó szoros értelemben vett meglátás. Az alaklélektanosok számára a belátás és meglátás nem metafora volt, õk valóban úgy gondolták, hogy az, ami az észlelésben történik, vagyis az, ahogyan az egyedi események ellenállhatatlanul és elkerülhetetlenül alakzatokban képezõdnek le, valójában az egyéni kreativitás és a tudományos kreativitás kulcsa is. Minden újító folyamat (számukra ezt jelenti a produktív, amit a reproduktívval állítottak szembe), egy új, korábban nem létezett kapcsolat megteremtése a látvány világában. Minden gondolat igazából új szemléletbõl fakad.

A logika Polányi számára egy normatív rend, saját kifejezésével "hibátlansági szabály", melynek különlegessége ugyanakkor, hogy az ember maga igyekszik ezt követni (Polányi, 1994, II., 149-151). Polányi felfogása a logikát illetõen engedékenyebb, mint Wertheimeré. Számára a logika mint normatív mozzanat az emberi elkötelezõdés terepe, s mint ilyen pozitív keret. Abban azonban egyetért vele, hogy a hagyományos deduktív logikát nem tartja pozitív mozzanatnak, mely újat hozna létre. A felfedezés kulcsa Polányinál is a sajátos módon látás. "Az észleléstõl a fölfedezéshez vezetõ átmenet ugyanis töretlen." (Polányi, 1992, I., 157.)

Amikor összehasonlítja az észlelést és a felfedezést, akkor egy megkülönböztetõ mozzanatot tesz. Azt, hogy igazából a felfedezésnek az észleléshez képest egy megkülönböztetõ jegye van, a fokális és a járulékos tudatosság közötti sajátos váltás. Ez az, amit Wertheimerék szemléletváltásnak neveznek, és ezzel Polányi saját megfogalmazásában egy új tárgyra irányuló intencionalitásnak a megjelenése. "[...] az elme két képessége együttesen mûködik a kutatás kezdetétõl végéig. Az egyik az akaratlagosan aktivizált képzelõerõ, a másik az integráció spontán folyamata, amit intuíciónak hívunk." (Polányi, 1992, I., 151.) Vagyis itt is sajátos kétszeres kettõségre gondol Polányi, amit a 3. táblázat mutat. A logika és a rendezettség külsõ normatív mozzanatok a személy intuitív mintaazonosítási folyamataihoz képest, ugyanúgy, ahogyan a különbözõ kétlépcsõs konnekcionista felfogások gondolják. Smolensky (1996) felfogása szerint a szimbolikus, logikai szervezõdésû szint mögött a hálózatok szintje mûködik, ami úgy kapcsolódik a neurális hálózatokhoz, mint implementáció a szabályokhoz. Mint Polányi kedvenc példáiban a számítási rendszer (a maga szabályaival) és a mögötte álló például kémiai rendszer.

Clark (1996) egyenesen intuitív tudásnak nevezi az észlelési alapú rejtett gyors tudásrendsszereket. Ugyanebben a mai felfogásban a neurális hálózati világra mintegy ráépül egy további rendszer, a kulturális tudás világa. Ez többé-kevésbé áttekinthetõ a személy számára. Átvitt értelemben viszont ,fent van', szupraindividuális: a személyek egyéni rendszere felett áll, a személy azonban tudatosíthatja. Ide tartoznak például a szabályok is. A küldõ oldalról nézve ez azt jelenti, hogy a másik oldalról nézve azt is jelenti ez, hogy a ,mintázatok', a magasabb, szociális szint olyan környezetet teremt, amely meghatározza a hálózatbontakozás feltételeit, ugyanakkor ezt közvetlenül, intuitíven nem látjuk át. Polányi koncepciójában ennek a második modern kettõsségnek a személyes célvállalás és a normák követése felel meg.

Számos mai fejlõdési elmélet ezeket a kettõsségeket összefoglaló néven metakognitív váltási elméleteknek nevezi. A legelismertebb közöttük Karmiloff-Smith (1992, 1996) elmélete. E szerint az óvodás korban az egyedi megismerõ rendszerek fejlõdésén túl megjelenik egy erõfeszítéseken keresztüli "újraírási igény" is. Karmiloff-Smith saját kifejezésével, a leképezések újraírása. A gyerek például annak révén ismeri fel a nyelvben a szavakat és a szóhatárokat, hogy amikor három-négy éves korában meglehetõsen jól és folyékonyan kezeli anyanyelve rendszerét, vagyis intuitív, rejtett, nem hozzáférhetõ, hallgatólagos szabályrendszerei vannak, az ezekkel a szabályokkal létrehozott konstrukciókat egymással összehasonlítja. Összeveti és ennek révén újraértelmezi, újraírja a leképezéseket. Az összevetés révén ismer fel újabb összefüggéseket.

A szemléletes hangsúllyal és az alaklélektanos örökséggel valójában Polányi mai szemmel olvasva egy másik pólust látszik képviselni, mint az uralkodó felfogás. Míg a mai bevett felfogásokban a nyelvi jellegû szervezõdésen van a hangsúly, Polányi számára a nyelv nem annyira a reprezentáció., mint az emberi kapcsolatok szempontjából középponti jellegû. A reprezentációk világában a döntõ dolog a szemléletes és a személyes mozzanat.

2. A következtetések értelmezése

A mai kognitív modellálás szempontjából alapvetõ érdekességû a "következtetések" helyes értelmezésének problémája. Hogyan is értelmezzük a következtetés fogalmait a hétköznapi emberi megismerésben, és közelebbrõl például mi a szerepe a következtetéses folyamatoknak az emberi észlelésben? Helmholtz óta - Polányi is nagyon sokat hivatkozik ebben a kérdésben Helmholtzra - éles az a vita, hogy jogos-e tudattalan következtetésekrõl szólni, amikor az észlelés tapasztalat befolyásolta jellegérõl beszélünk. Helmholtz maga John Stuart Millre támaszkodott. Mill induktív logikáját tette Helmholtz a percepció szervezõdési folyamatainak alapjává. A vita a kísérleti pszichológusok között azóta is arról folyik, hogy vajon azzal, hogy a következtetés kifejezést használjuk, nem tesszük-e túl okossá az észlelést. Nem követjük-e el azt a hibát, hogy észlelés és gondolkodás között folyamatosságot feltételezünk. Az 1. Táblázat dilemmáira visszautalva ez a tudás- áthatotta és a háttértudás-független modellek szembenállásának felel meg. Polányi Helmholtz-értelmezésében voltaképpen nem helyes a következtetéseket valamiféle egynemû dologként tekinteni. Abban az értelemben igazat ad Helmholtznak, hogy õ is helyesnek tartja a következtetés fogalom vagy kifejezés használatát a tanulás befolyásolta észlelés elemzésére. Határozottan megpróbál elkülöníteni azonban kétféle következtetési folyamatot. Az elsõt nevezi õ nem-tudatos következtetésnek, a másikat pedig tudatos következtetésnek. A nem-tudatos következtetések Polányi értelmezésében tulajdonképpen a perceptuális értelemben vett figura és a háttér közötti kapcsolatok, illetve váltások megtalálását jelentik. Ezek olyan erõs folyamatok - ezt egyébként a sokak által kritizált Helmholtz is nagyon jól látta -, amelyek ellenállnak a szokványos értelemben vett érvelésnek. Helmholtz saját példája az, hogy bármilyen sokat tanultunk csillagászatot, és tudjuk azt, hogy a Hold ugyanolyan nagyságú a horizonton és a zeniten, mégsem tudjuk elkerülni a Hold-illúziót. A Holdat nagyobbnak látjuk, amikor a horizonton van. Ezt érti tulajdonképpen Helmholtz azon, hogy ezek az induktív tudattalan következtetések ellenállnak az érvelésnek.

A mai kognitív szemléletben ezeknek az ellenállhatatlan és lokális tények következtében alakult becsapódási helyzeteknek a leghatározottabb képviselõje például Fodor (1983), aki azt mondja, hogy éppen az észlelés félrevezetõ csapdahelyzetei mutatják azt, hogy feldolgozási rendszerünknek kétségtelenül vannak következtetési mozzanatai. Ezek azonban nem olyan következtetések, mint amikrõl mi szokásosan beszélni szoktunk. Kikerülhetetlen automatikus folyamatok.

A másik pólus Polányi értelmezésében a tudatos következtetések világa. Ott viszont nem a figura és a háttér közötti váltásokról van szó, hanem két fokális tudatelem közötti kapcsolatokról. Igazából, ha megint csak analógiát akarunk keresni, Fodor, amikor inferenciát emlegetve a percepció és a következtetési folyamatok kapcsolatáról beszél, azt mondja, hogy tulajdonképpen kétféle inferenciát kell megkülönböztetni. Az egyik biztos, hogy belejátszik a percepcióba, sõt a percepció alapját teremti meg, a másik viszont nem. Az egyik, ami nem játszik bele az észlelésbe, az lenne a tudatos következtetések, a hagyományos értelemben logikai következtetések világa. Ami viszont belejátszik, az például az a következtetés, hogy mi egyáltalán tárgyakat látunk, és nem saját retinaképünket. Ez olyan inferenciális mozzanat, mondja Fodor (1983), ami automatikusan beépült az észlelés világába. Ez azonban egészen más típusú inferencia, mint az, hogy mondjuk a kutya emlõs, tehát a kutya állat és így tovább, vagyis a szemantikai típusú következtetések világa. Fodor saját felfogásában az észlelés világára az oksági alapú és evolúciósan interpretált következtetések lennének jellemzõek, szemben az implikációs szervezõdésekkel. Polányi, bármily furcsán hangzik ez, az észlelés kognitív áthatolhatatlansága, és a "korai látás" elemi, biológiailag kialakult automatikus következtetési mechanizmusainak kettõssége mellett foglalna állást a mai kognitív vitákban.

3. A tudatosság kérdése a megismerésben

A harmadik pont, ahol analógiákat vagy érdekességeket szeretnék találni, a tudatosság problémája a megismerésben. Hogyan is értelmezi ezt Polányi? Részletesen kifejti és sokszor visszatér arra, hogy a hétköznapi megismerésben és a tudományos megismerésben egyaránt három rejtett mozzanat van. Polányi ennek során ismételten Brentanora (1874, 1911) hivatkozik, mint aki megadja azt a keretet, ahogyan a járulékos és a fokális mozzanatok között kapcsolatokat találunk. Megtehetné a hivatkozást tulajdonképpen szemiotikai alapon Peircere (1975) hivatkozva is is, mert valójában úgy képzeli el, hogy van egy interpretáns, aki kapcsolatot teremt a járulékos és a fokális mozzanatok között. Ez pontosan olyan, mint Peirce bizonyos értelmezései a szimbólumokról.

A mai kognitív kutatásban visszatérõ gond az, hogy vajon a beszámolóképes tudatosság a meglepõ teljesítmény, vagy az, hogy mi mindenre vagyunk képesek tudatosság nélkül. Annak idején még 1958-ban Ulrich Neisser (lásd Neisser, 1984) ezt a tudat paradoxonának fogalmazta meg a megismeréskutatásban. Az õ megfogalmazásában nem az az igazán érdekes, hogy hogyan jön létre az emberi tudatosság, hanem az, hogy hogyan vagyunk képesek olyan tevékenységekre, amit ha egy gép tudna csinálni, akkor a géprõl azt mondanánk, hogy tudatos.

Tekintsünk egy nagyon egyszerûnek tûnõ folyamatot, a szem fixációs pontjának váltásait folyamatos olvasás közben. Ma már rendelkezésünkre állnak olyan technikai eszközök, amelyek segítségével egészen pontosan követni lehet, hogy hova néz a szem folyamatos olvasás közben. A fixációs pont váltásai a perifériás látás irányítja, s a személy nem tud beszámolni arról, hogy mi irányítja a szemét. Ha megnézzük azonban, hogyan is vált fixációs pontokat, akkor viszont kiderül, hogy a fixációs pont váltásait nagyon komoly "tudások" irányítják. Például sokkal ritkábban nézünk nyelvtani szavakat, mint tartalmas szavakat. Ahhoz, hogy eldöntsük, hogy egy szó nyelvtani elem vagy tartalmas szó, hogy az van ott, hogy volt, vagy az, hogy fiút, ahhoz ezt elõzõleg "nem tudatosan" fel kellett dolgozni. Számos más példát is lehetne hozni, hogy tulajdonképpen milyen mértékû hallgatólagos készségek irányítják a teljesítményeinket, és mennyire távol állnak ezek a szó hagyományos értelmében a beszámolóképes tudatosságtól.

Polányi fokális tudatosság koncepciója rokon ezekkel a kérdésekkel. Kétféle tudatosságot különböztet meg a készségek elemzésénél, s kiemeli, hogy fokális tudatunk mindig az intencionális tárgyra irányul, miközben cselekvéseinkrõl csak járulékos tudatosságunk van. Hasonló ez ahhoz, ahogyan Piaget (1974) is interpretálja a tudatosodás folyamatát: a tudatos élmény mindig centrifugális szervezõdésû. Legkönnyebben a távoli mozzanatok, maguk a tárgyak tudatosíthatóak, legnehezebben a mozdulatok részletei.

4. Készségek és tudások: tudni hogyan és tudni mit

Ez a tudatossági fokozatosság elvezet a negyedik témához, ahol nagyon relevánsnak érzem Polányit: a készségek problémájához, melyet fentebb is érintettem már.

A mai világban a komputációs megismerésfelfogás elsõ neves bírálatai is a készségek kérdésébõl indultak ki. Hubert Dreyfus (1972) híres példái a komputációs szemlélettel szemben egyszerû szociális megértésekre vonatkoznak. Valaki bemegy egy étterembe és rendel valamit, és aztán hideg a leves, visszaküldi és nem ad borravalót és így tovább. Egy ilyen egyszerû dolognak a megértésére készített számítógépes modellnek is, ha azt teljesen explicitté tudjuk tenni, egy kombinatórikus robbanással kell szembenéznie. Ennek kivédésére készség jellegû tudásreprezentációra van szükség. A készség jellegû tudásokat lehet kiegészítõ modelleknek tekinteni és azt mondani, hogy vannak explicit propozicionális tudásaink, mint hogy a Lánchíd Budapesten van, és vannak készségeink, példul az éttermi rendelésre. Polányi híres, visszatérõ példája a biciklizés. Egyszerre példa ez a készségszervezõdésre és a "hamis tudatra". Tudjuk, hogy billenésnél a kormányt a dõlés irányába döntjük tovább, s ezzel az egyensúly is helyre áll. Ezt "hallgatólagosan" mindannyian tudjuk, de nem tudjuk megfogalmazni. Sõt, ha megkérdünk egyetemistákat, valószínû, hogy a legtöbben fordítva mondják, a rosszat fogják meghatározni.

Sokan elismerik természetesen, hogy kétféle világban élünk, a tudások és a készségek világában. Felvethetõ azonban ez a kérdés a kognitív modellálásban sokkal tágabban is. Vannak olyan értelmezések, amelyek szerint igazából minden tudásunk készség jellegû. Polányi is hivatkozott többször rá, hogy ez a koncepció, tehát hogy a tudásunk visszavezethetõ készségekre, igazából Bartlettre (1932/1985) nyúlik vissza. A mai kognitív szemléletre nézve a készségközpontú szerzõk tulajdonképpen azt szokták mondani, hogy a klasszikus kognitív szemlélet legtöbb dilemmájában, vagyis a logika uralkodó szerepével, a szintaktikai felfogással stb. szembeállítva egy általános gyógyír lenne az, hogy ehelyett a hallgatólagosan szervezõdött készségek fogalmát állítjuk elõtérbe. Ha ezt tesszük, persze, nagyon érdekes új dilemmákkal kerülünk szembe. Ha megnézzük, hogy mondjuk a mai nyíltan kartéziánus megismeréskutatás leghíresebb képviselõi, a chomskyánusok vagy Fodorok hogyan is képzelik el az emberi elme szervezõdését, hogyan képzelik el fejünkben a nyelvtant és így tovább, akkor ezek többnyire a nyelvtani szabályok nem tudatközeli, ellenállhatatlan, szinte természeti erejû megjelenésébõl indulnak ki. Ahhoz, hogy én helyesen egyeztessem az alany számát és a predikátumokat a magyarban és azt mondjam Lányok vannak az utcán és Egy lány van az utcán, mikor két és fél éves vagyok, semmiféle explicit módon nem tudom elmondani, hogy mit csinálok. Ezek a nagyon emberinek s magasabb rendûnek tekintett folyamataink is alapjában véve olyanok, mint a készség, olyanok, mint a biciklizés. Ugyanakkor ezek a formális felfogások az elmérõl amikor a kognitív rendszerek megismerõ modelljeirõl valamiféle módszertani nyilatkozatot tesznek, akkor mindig az explicit intuíció fogalmából indulnak ki. Vagyis a nyelvtan egyik oldalon nem tudatos készség, a másikon pedig tudatos metanyelvi ítélet. Annak a bizonyítéka, hogy a fejünkben egyáltalán van valamiféle nyelvtani rendszer, az, hogy meg tudjuk mondani, hogy mi a helyes és mi a helytelen mondat. Kérdés az, hogy tulajdonképpen mi alapján mondjuk meg, ha másfelõl meg nem vagyunk tudatában. Chomsky soha nem ad igazi választ erre a dilemmára. Valójában az egész mai kognitív tudomány legérdekesebb dilemmájával állnak itt a készségeknél szemben. Mi szükségünk van az explicit (meta) reprezentációs készségekre, ha az automatikus s nyitott készségek mindent megoldanak? Talán nem mindent. A tudatosság, a lehetõség a fokális tudatba emelésre a rendszerek közötti áthallás s ezzel a kreativitás kulcsa.