Bevezetés: a Polányi Mihály filozófiáját megalapozó ismeretelméleti–tudományfilozófiai problémák

A tudományos eszmék ellenõrzése során - ha azt egy elõterjesztett tudományos elmélet szándékolt verifikációjaként vagy falszifikációjaként fogjuk fel - szembe kerülünk azzal a ténnyel, hogy az elmélet jóslatai és a megfigyelt adatok tényleges összevetésekor és kiértékelésekor a tudósnak - a megismerõ szubjektumnak - aktuálisan döntenie kell: az adatok megerõsítik vagy megkérdõjelezik az elméletet. A kiértékelés ezen mozzanatában kiküszöbölhetetlen a szubjektum, mivel a döntését irányító, meghatározó szabályok nem helyettesíthetõek explicit érveléssel.

Az igazoláshoz vagy falszifikáláshoz szükséges az aktuális sajátos eset alárendelése valamely fogalomnak vagy szabálynak, amely viszont feltételezi a) az annak értékelésére való (legalább észleleti szintû) képességet, hogy a vizsgált eset(ek) releváns(ak) a fogalom szempontjából, vagyis a relevancia-feltételek azonosításának és kiértékelésének képességét; b) a ceteris paribus feltételek azonosításának és kiértékelésének (szintén legalább észleleti szintû) képességét; c) egy magasabb szintû szabály ismeretét és alkalmazásának problémamentességét; d) a relevancia és ceteris paribus feltételek azonosításának képességén túl azt az ismeretelméleti elõfeltevést, hogy már rendelkezünk mindazon feltételek ismeretével, amelyek perdöntõek e feltételek azonosítása szempontjából, azaz hogy a megismerés nem érinti és eredményezi ezen kritériumok megváltozását. Míg az a) és b) pontok az észlelés aktusának szabálykészlettel való megragadhatóságát, addig c) pont a szabályok hierarchiájának kérdését problematizálják. Még ha sikerülne is az észlelés közvetlen aktusát egy észlelésfilozófia keretében valamely szabálykészletre alapozni, továbbra is kérdéses maradna az ezen szabályok alkalmazását irányító magasabb szintû szabályok hierarchiája, hiszen ez vagy a szabályok alkalmazásának végtelen regresszusához vezet, vagy csak egy sajátos képesség, a "személyes ítélõerõ" feltételezésével állítható meg alászállásában. Az elméletek végsõ, empirikus világhoz való kapcsolásában egyetlen elmélet sem kerülheti el az észlelés aktusára való támaszkodást, márpedig ezen mozzanat lényegi formalizálhatatlanságával szemben foglal állást Polányi. Ha azonban az észlelés konkrét aktusát nem lehetséges egy megalapozási kísérlet keretében formalizálni és normatívvá tenni, akkor bármely tudományfilozófia észlelési elméletében kénytelen megengedni egy formalizálhatatlan és explicitté nem tehetõ elemet. Ám mindezeken túlmenõen még nyitva maradna a kérdés az ismeretelmélet számára: vajon éppen ismereteink megváltozása következtében megváltozhatnak-e és rákényszerülhetünk-e a relevancia és ceteris paribus feltételek és kritériumok megváltoztatására.

Karl Popper kritikáját a véges empirikus bázisra alapozó, és e véges bázis alapján megfogalmazódó általános univerzális állítás megtétele során átugrott logikai szakadék - az induktív ugrás - ismeretelméleti megalapozottsága ellen irányította. Poppert éltette a remény, hogy sikerült elkerülnie az induktív logikát fenyegetõ ismeretelméleti problémákat:
 

"Ebben a könyvben a deduktív ellenõrzési módszereket kívánom részletesen elemezni. Megpróbálom továbbá kimutatni, hogy ennek az elemzésnek a keretein belül kezelhetõ minden olyan probléma, amelyet "ismeretelméletinek" szoktak nevezni. Azok a problémák pedig, amelyek az induktív logikából keletkeznek, kiküszöbölhetõek anélkül, hogy újak támadnának helyettük."[1]

Vegyük például a ,Minden hattyú fehér' univerzális állítást, amely egyben egy naiv elméletnek is tekinthetõ. Mind a jusztifikacionista, mind a falszifikacionista módszertan problémamentesnek találta volna valamely objektum fehér vagy nem fehér (az egyszerûség kedvéért fekete) hattyúként való azonosítását és valamelyik fogalom alá sorolását. Igy Popper csak azt kérdõjelezte volna meg, hogy a fenti naiv elmélet szempontjából egy újabb objektum fehér hattyúként való azonosítása kapcsán beszélhetünk-e igazolásról vagy korroborációról, ezzel szemben a fekete hattyú ,falszifikáló-képessége' egyértelmûnek látszik. Ekkor tényleg úgy tûnhet, hogy a falszifikálásra alapozott metodológia mentes olyan ismeretelméleti bizonytalanságtól és sértetlen az olyan kritikával szemben, amellyel az induktív általánosítások igazolásának szándéka illethetõ.

Azonban Polányi kritikáját éppen e feltételezés ellen irányítja, mivel ez a mozzanat - a példa besorolása egy fogalom alá - nem formalizálható, és habár "egy általánosítást egyetlen ellentmondó bizonyíték megcáfol, de a tapasztalat csak ellentmondónak tûnõ evidenciákat tud felmutatni, és nincs olyan szigorú szabály, amelynek segítségével megmondhatnánk, hogy ami ellentmondónak látszik, az valódi ellentmondás-e": a tárgyakon, dolgokon, eseményeken nincs kis táblácska, hogy mire vonatkozólag cáfoló evidenciák. Az ellentmondó evidenciának való minõsítés túlmegy a falszifikacionista metodológia "puritán" ismeretelméleti keretein. "Mind a verifikáció, mind a falszifikáció formálisan indeterminált eljárások."[2] Ezért nemcsak szigorúan verifikálni nem lehet egy állítást (elméletet), hanem szigorúan falszifikálni sem. A relevancia és ceteris paribus kritériumok ismeretének, idõbeli változásának kérdése ráadásul visszahoz minden, az induktív metodológiát érintõ problémát, amely legfeljebb csak akkor küszöbölhetõ ki, ha Popper elõfeltételezi ezek változatlanságát, valamint egyszer és mindenkorra vonatkozó ismeretét.

Visszatérve a hattyús példára: még ha egy adott pillanatban az objektum (élõlény) hattyúként és fekete színûként való észleleti azonosítását problémátlannak tekintjük is, továbbra is megmarad az indukciót fenyegetõ veszély, mivel nincs garancia, hogy a megismerés számára még aktuálisan elérhetetlen "rejtett paraméterek" következtében késõbb rákényszerüljünk a hattyú-fogalom alóli "kisorolásból". Igy például kiderülhet, hogy az addig esszenciálisnak tartott, a relevancia- és ceteris paribus feltételeket meghatározó jellemzõkõn kívül a többi tulajdonság eltér, ezek fontosak vagy csak ezek a fontosak: ezeket is - vagy csak ezeket - be kellene számítani a ceteris paribus és relevancia-feltételek közé. Így elõállhat az a helyzet, hogy a vizsgált élõlény - habár kétségkívül fekete - már nem tekinthetõ hattyúnak, és ezzel megszûnik cáfoló evidenciája lenni a ,Minden hattyú fehér' naiv elméletnek; ekkor pedig rákényszerülünk visszaállítani az eredeti állítás igazságértékét.

E szerint a falszifikációra alapozott metodológia éppúgy nem nyújt a jövõbeli revideálással szemben védettséget, ahogyan az induktív ugrással nyert általánosítások esetében sem volt ilyen garancia, azaz a falszifikáció éppúgy nem végérvényes, ahogyan az indukció sem az. Ez pedig azt is jól mutatja, hogy Popper várakozásával szemben az elméletek deduktív ellenõrzése nem küszöböl ki bizonyos episztemológiai problémákat, amelyek az indukció kapcsán fellépnek.[3]

Végül is bármely formalizált, a megismerõ szubjektumtól független objektivitás igényével fellépõ módszertan ezen a ponton, ebben a mozzanatban meg kell, hogy engedjen egy nem formalizálható, nem artikulálható és ezért a szubjektumtól függetleníthetetlen, szabálykészlettel megragadhatatlan megismerõ képességet. Így Polányi számára a megismerõ szubjektum és hallgatólagos képessége nem eliminálható az elméletek elfogadásának vagy elvetésének folyamatából. Polányi azonban nem pusztán tudomásul veszi ezt a tényt, hanem épít rá észlelés- és tudományfilozófiája kifejtése során.

Lehetõvé teszi-e Polányi Mihály filozófiája a normatív értelmezést?

Az eligazító jelek, az õket összefogó integrációs folyamat specifikálhatatlan volta és a létrejött koherencia kimeríthetetlensége kapcsán Polányi újra leszögezi, hogy "e három meghatározatlanság meghiúsít minden próbálkozást, amely a tudományos érvényesség szigorú elméletére irányul." Polányi nem elemzi alaposan a "formális determináltság", a "pontos objektív szabályok" készlete és a "tudományos érvényesség szigorú elmélete" közötti összefüggéseket és egymásra utaltságukat, azonban úgy tûnik, hogy számára a "formális indetermináltsággal" szemben a "formális determináltság" biztosíthatná az egyszer és mindenkorra szóló pontos objektív szabályokat, amelyre a tudományos érvényesség szigorú elmélete alapozható lenne. Összességében számára mindezek együttes problémamentessége tenné lehetõvé egy módszertan normatívvá minõsítését.

Mivel a normativitás követelményét explicit módon nem érinti, ezért Polányi inkább implicit, mint explicit módon utasítja el a normativitás igényét. Ez összhangban áll a formális eljárásokra vonatkozó átfogó, minden szabálykészletre kiterjesztett kritikájával.
 

"Ezzel végre immár eljutottunk oda, hogy teljes mértékben szembenézhetünk természetünknek azzal a titkos hatalmával, amelynek megvilágítására Kant sem vállalkozott. Látjuk, egész sok minden megtudható a mûködés módjáról, de belátható, hogy minél jobban ismerjük, annál kevésbé adja meg magát a pontos objektív szabályoknak."[4]

Polányinál szó van ugyan a koherencia érzékelésének fejleszthetõségérõl, de a mesterségbeli tudás nem artikulált, szótlan átadásáról és a tanulásról felvázolt képével összhangban elképzelhetetlen filozófiájának olyan normatív módszertanná szimplifikálása, amelynek vezérmondatai az ,Érezd a koherenciát!' vagy a ,Törekedj a koherenciára!' normatív felszólítások lennének.

Amennyiben Polányi filozófiája normatív igénnyel lépne fel, akkor azzal szemben egyrészt az általa megfogalmazott, a szabályok alkalmazására vonatkozó kritika lenne alkalmazható, másrészt az inkonzisztenciát sem kerülné el. Véleményem szerint nem esik ebbe a hibába, és filozófiája kifejtése során sem explicit módon nem lép fel ilyen igénnyel, sem implicit módon nem teszi lehetõvé a normatív értelmezést, hiszen: "minél jobban ismerjük, annál kevésbé adja meg magát a pontos objektív szabályoknak."

Felfedezés és észlelés

A tudományos elmélet carnapi jusztifikálásának vagy popperi falszifikálásának tényleges kivitelezésében eliminálhatatlan szubjektum elismerése következtében - az igazolás vagy cáfolás explikálhatatlan összetevõi, az azokat irányító szabályok artikulálhatatlan és formalizálhatatlan volta miatt - elmosódik a határvonal a tudományos eszmék termelése - a tudományos felfedezés - és azok ellenõrzése között. Elmosódik azért is, mert az észlelést segítségül híva döntjük el, hogy az eltérések egy - az aktuális elmélet, mint háttér elõtt - felsejlõ mintázatként sugallnak-e szabályosságot vagy sem. Az észlelés szintjén megsejtett szabályosság (a probléma-észlelés) indít el egy kutatást: ekkor tekinthetnénk a ténylegesen megfigyelt adatok halmazát "kvázi-falszifikálónak", amely "falszifikáció" potencialitása akkor válik teljessé, ha sikerült egy új, koherens elméletbe, törvénybe integrálni az eltéréseket - amelyek itt természetesen megszûnnek eltérések lenni. Ennek alapján azt mondhatjuk, hogy nem szinguláris adatok, tények vagy megfigyelési állítások rendelkeznek a "kvázi-falszifikálás" lehetõségével, hanem új, koherens elméleteknek tulajdonítható ez a szerep. Vagyis nem pusztán megfigyelési állítások, tények, adatok bírnak rá bennünket elméletek elfogadására vagy elvetésére, hanem új, az eligazító jelek tekintetében koherens elméletek.

Valamiféle szabályosságot nem találva - pontosabban nem sejtve, nem észlelve--, és rendszeres mérési, valamint véletlen hibáknak tulajdonítva az eltéréseket, az elméletet vagy egy darabját igazoltnak, megerõsítettnek tekintjük. Még egyszer érdemes hangsúlyozni, hogy mindez az észlelés formalizálhatatlan aktusa következményeként nem azonosítható a carnapi igazolással (korroborációval) vagy a popperi falszifikációval.

Ezzel Polányi számára lehetõvé válik annak a dichotómiának az elutasítása is, amely szerint csak az igazolás vagy cáfolás folyamata tartozik a tudományfilozófia érdeklõdési körébe, míg a felfedezés folyamatának tanulmányozása a pszichológia feladata lenne.[5] Mindezek alapján jogot is formál Polányi, hogy a felfedezés folyamatát is elemezhetõnek tekintse sajátos tudományfilozófiája szemszögébõl.

Számára a tudomány a közönséges észlelés kiterjesztése: nem más, mint a dolgok látása a természetben (Polányi 1992b:63.), akár az elméletek ellenõrzésérõl, akár a felfedezés folyamatáról van szó.[6] Két vonatkozásban is szerepet kap tehát az észlelés Polányi filozófiájában, és mindkettõ centrális. Egyrészt a tudomány sem nélkülözheti és eliminálhatja már ismert objektumok észlelésére, felismerésére, ilyen objektumok újabb példányainak már ismert fogalmak alá besorolására vonatkozó képességünket, amely a közönséges észlelés aktusában realizálódik.[7] A hétköznapi észlelés során alkalmazott képesség ezen a szinten azonos a tudomány mûveléséhez szükséges képességgel, így tehát sem nem jobban, sem nem kevésbé megbízható annál. Másrészt a tudomány kiterjesztése, meghaladása a hétköznapi észlelésnek, amikor egy rejtett mintázat, egy megbújó, de a közönséges észlelés szemszögébõl nem látható szabályosság felismerésére törekszik. A két fajta észlelés státusza között azonban óriási különbség van. Míg a hétköznapi (közönséges) észlelés elfogadásával Polányi teljesíti az interszubjektivitás és kollektivitás egy nagyon erõs kritériumát, hiszen nem kíván meg különös észlelési és jóváhagyási képességeket, addig a másik oldalon, a géniusz tudós speciális probléma-észlelési, statikus és dinamikus koherencia-észlelési képességével egy szûkebb hatókörû, "elitista" interszubjektivitást fogad el. Ennek a következménye, hogy a tudományos elméletek közösségi (interszubjektív) jóváhagyása esetleg csak idõben késleltetve, nem instantán módon jön létre. Ez a kettõs szintû észlelési képesség tehát csak az egyik szinten - a géniusz tudós felfedezési és észlelési képességében - elitista, a másik szinten nem az. Pontosabban még ez az elitizmus is csak a felfedezés aktusában és pillanatában kíván speciális képességeket, amelyhez közösségileg fel lehet zárkózni - hiszen az új elméleteket meg lehet tanulni, az általuk biztosított koherencia bárki számára észlelhetõ -, azonban ezek instant észlelése a felfedezõ tudós kiváltsága marad.

Felfedezés és aluldetermináltság

A következõkben Polányi észlelésfilozófiáját és ennek a felfedezésre vonatkozó tudományfilozófiai következményeit veszem szemügyre. Polányi szerint a tudomány olyan eligazító jeleken alapul, melyek a valóságra vonatkoznak, de:

- ezek az eligazító jelek nem specifikálhatóak teljes mértékben (nem tehetõek teljesen explicitté);
- az eligazító jeleket összekapcsoló integrációs folyamatot sem lehet definiálni;
- az így létrejött koherencia által jelzett valóság jövõbeni megnyilvánulásai kimeríthetetlenek.

Az eligazító jelek egy aktuálisan adott elmélet mint háttér elõtt jelentkeznek. Például Kopernikusz heliocentrikus, de körkörös pályákkal operáló elmélete mint háttér lehetõvé tette olyan eligazító jelek megjelenését, amelyek az elliptikus pályák felé mutató jelekként mûködtek Kepler számára. Tehát Kopernikusz elmélete az eligazító jelek vonatkozásában egy nem teljes elmélet, amely további felfedezéseket tett lehetõvé. Polányinál láthatóan két empirikusan ekvivalens elmélet esetén a kettõ között alapvetõ különbséget jelent az, hogy különbözõ háttereket generálnak, és amíg az egyik elmélet lehetõvé tesz bizonyos felfedezéseket, addig a másik esetleg egyáltalán nem. Ez az aluldetermináltságot enyhíti, a szóba jöhetõ empirikusan ekvivalens elméletek körét pedig szûkíti, hiszen lehetséges követõ módon és retrospektíve empirikusan ekvivalens elméleteket konstruálni, ám ezen elméletek között elõrehaladóan, anticipációs képességüket, "heurisztikus erejüket" tekintve még lehet különbség.

Az integrációs folyamat determináltsága

Habár az eligazító jelek nem specifikálhatóak teljes mértékben, kérdéses, hogy az eligazító jelek egy halmaza egyértelmûen meghatározza-e az õket összefogni képes integrációs folyamatot, vagy ugyanazon eligazító jelek halmaza egy másik integrációs folyamat keretében összekapcsolva azonos koherenciájú, a valóságra azonos módon vonatkozó és heurisztikusan is azonosan termékeny elméletet eredményezhet-e? Az elõzõ pont szerint ugyanis számos empirikusan ekvivalens elmélet kizárható az aktuálisan együtt létezõ versenytársak közül, azonban az empirikus aluldetermináltság végsõ, episztemológiai kérdésében nem tud állást foglalni. Ezen kritérium elsõsorban a tudomány mindennapi gyakorlata számára, a ténylegesen létezõ elméletek értékelésében nyújthat pragmatikus segítséget.

A fordító szemüvegre vonatkozó példa[8] azt az analógiát is sugallja, hogy az integrációs folyamatok nem egyértelmûen determináltak az eligazító jelek viszonyában. Vajon lehetséges-e például a kopernikuszi elmélet adta háttér elõtt keletkezõ jeleket más, azonos koherenciájú, nem-kepleri elméletbe összefogni?

Koherencia és valóság

A tudományos intuíció "általános képet ad nekünk arról, hogyan jön létre a tudományos megismerés egy kutatás végén és megmutatja, miképp döntjük el, hogy eredményünk koherens-e és valóságos-e" (Polányi 1992b:69). Koherensnek kell lennie abban az értelemben, hogy az elõzõ elmélet mint háttér elõtt keletkezett fokális eligazító jelek és az õ eltéréseik megszûnnek eltérések lenni és ezzel együtt járulékos eligazító jelekké válnak. Az elmélet koherenciája és valóságra vonatkozása két különbözo intuíció megnyilvánulását jelentheti, és ezért a tudós két képességét tételezi fel, amelyek bármelyike nélkül fogyatékos: 1.) a koherencia érzékelése 2.) ennek a valóságra vonatkozásának felismerése.

Mivel Polányi számára egy új elmélet ellentmondások, nehezen explikálható, homályos elõfeltevések tengerében, az érvényes elméletekkel összevetve - esetleg egymás vonatkozásában is számos - zavarba ejtõ implikációval, falszifikálónak tûnõ evidencia közepette jelentkezik, ezért a létrejött elmélet vonatkozásában annak koherenciája a meghatározó, sõt meghatározóbb, mint pusztán az empirikus tények és adatok. Így Polányi elmélete számára nem okozna leküzdhetetlen problémát, hogy az új elmélet anomáliák tengerében, egy sereg cáfolónak tûnõ evidencia közepette születik, mert az eligazító jelek koherenciája és az elmélet anticipációs képességei útmutatást adnak értékeléséhez.

A Polányi által alkalmazott "tudománytörténeti rekonstrukció" kritikája

Polányi példái szelektívek, az analógiákat egyoldalúan és sokszor nem következetesen használja, hanem csak addig a pontig, ameddig megfelel rekonstrukciójának. Egyik legproblematikusabb vonása elméletének, hogy nem világos, és Polányi nem teszi világossá, analógiáit minek szánja: példái, analógiái felemásak, nem következetesen végigvittek, azonkívül nem teszi egyértelmûvé, mely pontig tartja õket adekvátnak, bizonyos ponttól kezdve miért nem, netán teljes terjedelmükben jellemzõek-e. Így az sem egyértelmû, hogy lehet-e elméletét példáin, analógiáin keresztül kritizálni, más analógiákat konstruálva ugyanazon esetekre. A kivételes észlelési (koherencia-észlelési és valóságra vonatkozás észlelési) képességekkel rendelkezõ tudós, akinek képességei túlszárnyalják a közönséges észlelésre képes szubjektum képességeit, vajon miért partikulárisan rendelkezik ezen képességgel? Például Einstein-t, akit általában és többször e képesség kapcsán említ, miért hagyta cserben intuíciója a kozmológiai állandó kapcsán, ami maga is egyik legnagyobb tévedésének tekintett? Vagy hasonlóan, ragaszkodását a kvantummechanika ellenzéséhez intuíciója helyes (még nem igazolt, de talán késõbb azzá váló) megnyilvánulásának vagy tévedésnek tekintsük-e jelen pillanatban?

Általánosabban: a tudománytörténet során helyesnek bizonyult felfedezések és elméletek tudósainak "intuíciójára" konstruált elmélete megmagyarázza a helyes elméleteket, pozitív elméletére konstruált elméletét a pozitív példák kétség kívül alátámasztják. Azonban ha egyszer ilyen nagy szerepet kap a géniusz tudós, vagy legalábbis intuíciójának mûködõ része, akkor meglepõen nagy hányada kerül Polányi tudományfilozófiai elméletén kívülre, amit externálisan kellene megmagyaráznia. Így sokszor nem tehetünk mást, legfeljebb elfogadhatjuk, tudomásul vehetjük Polányi után, hogy így is lehet magyarázni, ilyen analógiákkal is leírható a vizsgált tudománytörténeti jelenség, vagy aktuálisan a géniusz tudós intuíciója is ilyen felemásan mûködik-mûködött. Ez azonban teljesen ad hoc jellegû mechanizmusnak tûnik, vagy nem lehet másként, mint evolucionista módon magyarázni, ami megengedi a tévedést is, ha az hosszú távon, arányaiban többször mûködik helyesen, mint helytelenül. Polányi rá is kényszerül erre, és így könnyen elintézi, hogy "az a tény, hogy ez a képesség gyakran kudarcot vall, nem teszi kétségessé értékét; egy módszer, mellyel az átlagosnál 10 százalékkal nagyobb eséllyel lehetne nyerni a ruletten, milliókat érne."(Polányi 1992b:71.)

Tudományos elméleteink és intuícióink esetében azonban nem látjuk azokat az alternatívákat, amelyek az átlagost, és ehhez képest a nagyobb túlélési esélyût adnák. Adottnak veszi a tévedést, a téves intuíciót, a valóságra vonatkozó koherencia téves észlelését, amely Polányi szerint így is értékes, sikeres, hiszen "az életünket tesszük naponta arra, hogy bizonyos tudományos általánosítások helyesek, hogy csak az orvostudományt és technikát említsük." (Polányi 1992b:60.) Ez lényegében egy konvergens-evolucionista tudományos realista állásponttal rokon, amely az intuíció sikerességét, a koherencia észlelésére való alkalmasságot túlélési értékén keresztül hivatott igazolni.

Realizmus és antirealizmus

A felfedezett dolog realitásába vetett bizalom a tudományos realizmusTantirealizmus kérdését is különös megvilágításba helyezi: míg utólag értékelhetünk egy elméletet, felfedezést tévesnek, hamisnak, sõt tudományfilozófiai szempontból történeti adatokkal is érvelhetünk amellett, hogy már számos elmélet látszott egy idõszakban igaznak, és késõbb mégis hamisként lett értékelve, addig Polányi szerint minden felfedezés az annak realitásába és univerzalitásába vetett bizalommal és igénnyel lép fel. Mivel már maga a tudományos tevékenység is csak úgy válik lehetségessé, hogy elõfeltételezi a külsõ valóságot, ezért a gyakorló tudós egy felfedezés kapcsán azt nem tekintheti a valóság egy lehetséges, kényelmes, nem-realisztikus leírásának, hanem felfedezésében csak a valóság egy releváns összefüggésének megragadását láthatja (Polányi 1992b:61.).

Igy egy érdekes ,aktív-tudós-internalista-realizmus' versus ,tudományfilozófiai- externalista-antirealizmus' szembenállás jelenhet meg. Ugyanis amennyiben meg lehetne alapozni ismeretelméletileg-tudományfilozófiailag egy antirealista nézõpontot, és az még ráadásul össze is köthetõ egy normatív igénnyel vagy egyszerûen csak sikerül meggyõznie helyességérõl a gyakorló tudóst, akkor az Polányi alapján felszámolná az aktív tudósnak a külsõ valóságba és a felfedezés univerzalitásába vetett hitét, vagyis: egyszerûen a tudományos tevékenység alapját tenné lehetetlenné. Polányi tulajdonképpen ezt a tudományfilozófiai externalista antirealizmust tartja elfogadhatatlannak, mert ez szerinte soha nem lehet konzisztens az aktív tudós realizmusával. Így tulajdonképp egy konzisztencia kritériumot teljesít, amikor olyan tudományfilozófiát akar megalkotni, amely összhangban van a tudós általa megfigyelt (vélt) attitûdjével.

Végül is Polányi szerint egyetlen elmélet sem léphet fel pusztán csak azzal az igénnyel, hogy egy kényelmesebb matematikai megközelítés egy másikkal szemben, vagyis nem fog eredendõen antirealista interpretációt adni elméletének, hanem annak realista értelmezést tulajdonít. Ezért minden új felfedezés és erre alapozott elmélet szükségszerûen realista igénnyel fog fellépni, és a tudományos vita az eligazító jeleket integráló elmélet koherenciájára hivatkozva az általa sugallt valóság megragadásának eszközeként lép fel.

Ez egyébként két lehetõséget hord magában. Az egyik szerint az elméletek vitája szükségképpen a valóságról alkotott különbözõ felfogások vitája is. Igy látens módon már Polányinál is megjelenik egyfajta "inkommenzurábilitás"[9] - mint a különbözõ valóságfelfogások különbségének - lehetõsége, ahol lehetetlenné válik és megszûnik a racionális meggyõzésre alapozott tudományos diskurzus lehetõsége:
 

"Másutt már írtam néhány kibékíthetetlen tudományos ellentétrõl, amelyek akkor merülnek fel, amikor a két oldal érvei a valóságról alkotott különbözõ felfogáson alapulnak. Ilyenkor egyik oldal sem tudja elfogadni a másik által felhozott bizonyítékot, és ez a szakadás a szemben álló fél egész álláspontjának kölcsönös és heves elutasításához vezet." (Polányi 1992b:74.)

A másik lehetõség, hogy a lemaradó, kifulladó elmélet a rendszerébõl kilógó, inkoherens - és a másik által koherensen integrált - eltérésekre "konstruál" kiegészítõ, ad hoc részelméleteket, ily módon megpróbálva utolérni és számot adni a másik által integrált tényekrõl. Mivel így az új, egységes és koherens elmélet, valamint a régi, ad hoc feltevésekkel kiegészített empirikusan ekvivalens lehet, ezért a régi elmélet elutasítja az újnak a valóságra vonatkozását, realista igényét, míg elfogadja azt mint a valóság egy kényelmes, de nem igaz leírását. Ezek szerint a lemaradó, kifáradó elméletek sajátsága az antirealista igény.

Polányinál is megjelenik a tudományfilozófiai-tudományfejlõdési elméletek egyik kulcskérdése, nevezetesen hogy hova helyezi el vagy hol jelölõdik ki "idõszámításának kezdete", nulla órája, amely idõponttól számot kíván vagy tud adni tudományfilozófiájában a rekonstruált tudománytörténeti jelenségekrõl. Ez a realizmus-antirealizmus kérdésében jól láthatóan a ptolemaioszi-kopernikuszi átmenetre tehetõ.

Itt érdemes megjegyezni, hogy õ maga említi Kopernikusz és a modern tudomány születése kapcsán a rendszernek tulajdonított realitás kérdését. Azonban a ptolemaiosziT kopernikuszi átmenet azért speciális, mert Kopernikusz elõtt a matematikai modellekhez (szimbolikus generalizációkhoz) nem kapcsoltak realista interpretációt. Igy a ptolemaioszi és a kopernikuszi rendszer közötti vita nem a különbözõ modellek sugallta különbözõ valóságra vonatkozás körül folyt, hanem az egyáltalában vett realista igény jogosságáról és hatókörérõl.

Mivel a valóságról való tudás lényegileg meghatározatlan, valamely elméletbe vetett hit következtében dolgozik egy tudós egy rendszerben és nem egy másikban. Ez a nagymértékû meghatározatlanság abban nyilvánul meg, hogy további felfedezéseket tesz lehetõvé: Kopernikusz heliocentrikus rendszere az eligazító jelek egy olyan integrációja, amely lényegileg sem lehet teljes, további felfedezéseket tesz lehetõvé - például Kepler szintén heliocentrikus, de a körkörös pályákat feladó, ellipszis pályákkal operáló elméletét, vagy Galilei és Newton elméletét, amely a földi mechanika kiterjesztése a bolygókra. Így Polányi elméletében van egy retrospektív vonása is a valóságra vonatkozásnak, a realizmusnak: a felfedezések, az új elméletek nemcsak falszifikálják vagy helyettesítik az elõzõt, megmutatva korlátait, hanem bizonyos értelemben korroborálják is azt, mivel lehetõvé tett további (aktuális) felfedezéseket.[10] Ez a jelenség az aluldetermináltság kapcsán már felbukkant, de most azt látjuk, hogy ez a valóságra vonatkozást is jelenti és minõsíti: két, t₁-kor empirikusan ekvivalens elmélet közül az a reálisabb, amely a t₂-kor (t₂>t₁) megjelenõ új elméletet, új felfedezéseket lehetõvé teszi, ezt azonban csak t₂-kor tudjuk meg a korábbiakról. Igy például Kepler felfedezései retrospektív módon igazolták Kopernikusz elméletének valóságosabb voltát Ptolemaiosz elméletéhez képest.

Folytatás

1. Popper (1997:39.)

2. Polányi (1992b:60.)

3. V.ö. a Quine által tárgyalt példákkal (Quine 1999:392.) is, amelyek éppen ilyen fogalom-módosítások, ki- és besorolások eseteinek, ezzel pedig a relevancia-kritériumok módosításának tekinthetõek.

4. (Polányi 1992a:53.)

5. Ld.: Reichenbach (1998:33-35).

6. "Ha a tudomány nem más, mint egy módja annak, ahogyan a dolgokat észleljük a természetben, akkor a tudományos felfedezés õstípusát egy nehéz észlelési probléma megoldási módjában ismerhetjük fel." (Polányi 1992b:64.)

7. Ezt részletesen tárgyalja "Személyes tudás" címû könyvében, A nyelv újraértelmezése címû fejezetben.

8. Polányi (1992b:65-66.)

9. A tudományos elméletek inkommenzurábilitása, fajtái és a következtükben elõálló kommunikációs problémák elsõsorban Thomas Kuhn és Paul Feyerabend munkássága kapcsán kapott nagy visszhangot. Ezzel kapcsolatban lásd Fehér (1983).

10. V.ö. Polányi (1998:11-12.)