A Menón-paradoxon

Mivel nem artikulálható és nem formalizálható képességek vesznek részt az elméletek elfogadásában vagy elvetésében, és nem választható külön a felfedezés és igazolás kontextusa, továbbá az igazolás kontextusa egyben egy új felfedezés kiindulópontja is lehet, ezért a tudományfilozófia számára a tudományos megismerés egy korábban szintén vizsgálhatatlan és vizsgálatlan összetevõjének, a felfedezésnek az elemzésére vonatkozó igény sem utasítható el elõzetesen. A felfedezés kontextusának elemezhetõségére vonatkozó igény bejelentése után azonban Polányinak a Menón-paradoxonra is megoldást kell találnia és koherens magyarázatot kell adnia. A Menón-paradoxon, amelyre Platón mutatott rá, a következõ: "ha tudjuk egy probléma megoldását, akkor nincs probléma, ha viszont nem tudjuk a megoldást, akkor nem tudjuk, hogy mit keresünk és nem is várhatjuk el, hogy találjunk valamit."(Polányi 1992b:69.) Polányi több helyen is kísérletet tesz a Menón-paradoxon feloldására.[11]

Még ha feltételezzük is annak képességét, hogy egy potenciális megoldásesélyesrõl el tudjuk dönteni ítélõerõnk segítségével, hogy kielégíti-e a probléma paramétereit, akkor is végtelen sok összefüggést, adatot, tényt vagy lokációt kellene szisztematikusan át- és megvizsgálni, hacsak nincs valami elõzetes tudásunk, sejtésünk, amely segítségével szûkíteni lehetne a tekintetbe veendõ adatokat, tényeket, lokációkat. Polányi példájával: az elveszett kulcsot nem "mindenhol" keressük szisztematikusan, vagy ad hoc módon "sorsoljuk ki" a keresés helyszínét, hanem megpróbáljuk heurisztikusan behatárolni az átvizsgálásra érdemes helyeket.

A tudományos kutatás episztemológiai problémái már a "szigorú induktivista fölfogás" keretén belül fölvetõdtek, legalább két szempontból is. Egyrészt, hogy "az, amit induktív következtetésnek nevezünk, nem tekinthetõ hatékony felfedezési módszernek",[12] másrészt, hogy egy ilyen módszertan keretében a tudományos objektivitás biztosítása végett elõször szelektálás nélkül az összes tényt meg kellene figyelni és rögzíteni, majd osztályozni és analizálni hipotézisek valamint posztulátumok felállítása nélkül, és csak ezután válna lehetségessé az induktív általánosítás. Azonban még az elsõ két fázis egyikén sem jutna túl egy ilyen fajta vizsgálódás, hiszen "az elsõ szakasz (...) a megfigyelhetõ tények korlátlan körére vonatkozó, válogatás nélküli és végeérhetetlen adatgyûjtéssé fajulna, és a kutatás teljesen célját vagy irányát vesztené", míg "a második szakaszban - ha valaha is elérnénk azt - (...) az adatok osztályzása és összehasonlítása" igényel kritériumokat, és "a vizsgált tények között fennálló empirikus összefüggésekre vonatkozó hipotézisek" kiválasztása marad igazolhatatlan. Nem kerülhetõ meg a nehézség, ha a tudományos kutatás egy meghatározott probléma megoldására irányul, amelyben az adatok kezdeti kiválasztásának a probléma szempontjából releváns tényekre kell korlátozódnia, hiszen egy probléma megfogalmazása nem határozza meg, hogy mely adatok relevánsak.[13] Mint azt az idézetek is egyértelmûvé teszik, mindezek a nehézségek nem csupán "a tudományos kutatás szigorú induktív metodológiájával" összefüggésben érvényesek, hanem a tudományos kutatásra általában véve, és kiterjeszthetõek minden olyan "szisztematikus"-nak tekinthetõ módszertanra, amely nem ad magyarázatot, nem tartalmaz útmutatást arra, hogyan jelölhetõ-jelölõdik ki a kutatás iránya. A felfedezés és igazolás kontextusát elhatároló metodológiákban két okból is szükséges volt a szétválasztás. Egyrészt, hogy ne vezessen olyan képtelenséghez, amely szerint még egyetlen igazolási, korroborációs vagy falszifikációs folyamat végére sem érhettünk el, másrészt, hogy a felfedezés folyamatára fel legyen függeszthetõ az itt érvényesíthetetlen módszertan, és a ténylegesen alkalmazott, de episztemológiailag "igazolhatatlan" módszertan alkalmazásával ne kelljen szembenézni. Amíg a felfedezés és igazolás kontextusát szétválasztották, addig ezek a problémákat egyértelmûen a felfedezés kontextusának és a felfedezés pszichológiájának hatókörébe utalásával voltak elkerülhetõek. A felfedezés és igazolás kontextusának "egyesítése" után pedig nem marad olyan terület, ahová az ilyen problémákat utalni lehetne.

Polányit ezért nem is a kivitelezhetõség szempontjából megvalósíthatatlan, és episztemológiailag is tarthatatlan, kivitelezhetetlen szisztematikus, hanem a tényleges kutatási és felfedezési folyamat érdekli, és ezért megpróbál szembenézni a Menón-paradoxonnal. Platónnak a Menónban adott válasza szerint az ideák világára való "visszaemlékezés" segít a megoldás felkutatásában. Ezt a megfoghatatlan ideák világára emlékezést szeretné Polányi egy plauzibilisebb folyamattal felváltani a dinamikus intuíció vezérelte felfedezés segítségével.

Az észlelés, a koherencia észlelésére vonatkozó képesség kap szerepet a felfedezés folyamatának irányításában, sõt elindításában is. Ekkor nem egy - már kész - artikulált elméleten mint egészen belül elhelyezkedõ eligazító jelhalmaz koherenciáját kell észlelnie a "statikus intuíciónak", hanem a dinamikus intuíció számára érzékelhetõ a megoldás - a növekvõ koherencia - felé közeledés, amely a probléma-észleléssel veszi kezdetét. Amíg az észlelés aktusában fokálisan figyelünk valamire, addig az eligazító jelekrõl csak járulékos tudatunk van; hasonlóan egy cselekvésnél, ahol a szándékolt cselekvésrõl van fokális tudatunk, míg részleteirõl csak járulékos. Szándékolt cselekvésünk akadályoztatása, valamely konkrét probléma észlelése esetén nem tudunk a létrehozott együttes cselekvésre figyelni, a két szint ketté válik (Polányi 1992b:72.), és ekkor az egyébként járulékos jelekre irányul fokális figyelmünk.

Polányi megoldásában a potenciális erõtérrel szemlélteti az általa kínált megoldást. Polányi feltehetõleg egy olyan potenciáltérre gondol, amelyben nincsenek metastabil pontok, ahonnan több lehetséges irányban is (vagy semerre sem) indulhatnánk a potenciális energia lokális maximális csökkenésével (egy hegyhátról mindkét oldalon legurulva potenciálvölgybe jutunk, de különbözõ helyekre). Természetesen ez nem kérdõjelezi meg a Menón-paradoxonra adott megoldásának értékét, hiszen elvileg mondhatnánk, hogy így is-úgy is jó helyre jutunk, azaz az eredeti problémának egy lehetséges megoldását kapjuk. Azonban Polányi helyenként egy ennél teleologikusabb intuíciót látszik a felfedezõ tudósnak tulajdonítani, és abban is bizonytalanság tapasztalható, hogy ehhez milyen fokú tudatosságot társítson. Mert egyrészt "törekedhetünk a tudományos felfedezésre anélkül, hogy tudnánk,[14] mit keressünk, mivel a mélyülõ összefüggés felé mutató irány megmutatja nekünk, hogy hol kezdjük, merre forduljunk és végül olyan pontra vezet, ahol megállhatunk és jogot formálhatunk a felfedezésre" (Polányi 1992b:70.).

Sõt, Polányi is elismeri, hogy "a tudományos problémák nem meghatározott feladatok. A tudós csak nagy vonalakban ismeri célját és a növekvõ koherencia intuíciójára kell támaszkodnia, hogy elvezesse a felfedezéshez." (Polányi 1992b:73) Mivel a kiindulást az észleléshez - a probléma-észleléshez - köti, és az észlelés egy nem fokálisan tudatos aktus, a folyamatot pedig a dinamikus intuíció irányítja, ezért elvileg nem volna szükséges a végeredmény elõzetes explicit anticipációja. Ezzel ellentétesen viszont "Stratton bizonyára mélyen meg volt gyõzõdve arról, hogy elfogadható idõn belül megtanul tájékozódni, és az eredmény különös vállalkozásának minden fáradozását megéri; és Strattonnak igaza lett." (Polányi 1992b:70.)

Arra szeretnék rámutatni, hogy nem szükséges a Polányi által adott erõsebb, tudatos anticipációs képességet tételezni a dinamikus intuíció vezetésére, és kevésbé teleologikusan is tételezhetõ például a Stratton kutatását vezérlõ vízió.[15] Stratton kevésbé erõs feltevéssel vagy várakozással is elkezdhette kísérletét, és várhatta például, hogy a fordító szemüveggel való kísérlet során megvakul, esetleg a jelentés nélküli impressziók káosza következtében idegösszeroppanást kap, vagy egyszerûen semmi sem történik, azaz nem sikerül a jelentés nélküli impressziók halmazából jelentésteli alakzatokat kiemelnie: a káosz stagnál. A tudós problémaészlelésre vonatkozó intuíciójának fontossága a felfedezéshez vezetõ út szempontjából meghatározó, azonban nem szükséges a végeredmény olyan mértékû elõzetes anticipálása, mint azt Polányi elvárja.

Most lássuk a kerékpározás tanulására adott példáját a Menón-paradoxon és a felfedezés szempontjából. Egyrészt itt a végeredmény ismerete - annak látásán és ismeretén keresztül, ahogyan mások kerékpároznak - garantálja számunkra a probléma megoldhatóságát, annak egy formáját. Azonban a tudományos felfedezés Polányi példájának módosított formájával lehetne analóg. Tegyük fel, hogy valaki, aki még soha nem látott általunk kerékpározó embernek nevezett jelenséget, talál egy kerékpárt. "Intuíciója" azt súgja neki, hogy a földön elfektetett helyzetéhez képest egy más módon, azokon a fura, vékony gumival borított dolgokon is meg lehet állítani emberi egyensúlyozás segítségével. Számára tehát a feladat megoldhatósága sem feltétlenül garantált, és nem vezeti annak biztos tudata, hogy érdemes heurisztikus szenvedélyét fenntartani. A lehetséges megoldások felõl nézve a probléma pedig nyitott, nem egyértelmûen meghatározott. Például: 1.) megtanulhat mindkét kéziféket behúzva, vagy a kontrával fékezve helyben állva egyensúlyozni; 2.) keresztbe tett kézzel kormányozva haladni; 3.) a kormányon hátrafelé ülve pedálozni és haladni; 4.) rögtön egykerekezni; 5.) a pedált valami fura helyzetben kézzel hajtani stb. Általunk kívülrõl nézve éppen ítélõerõnket tenné próbára annak eldöntése, vajon a felsoroltak közül melyik tartozik a kerékpározás már használt fogalma alá, a felfedezés felõl nézve azonban nincs mintánk, nincs kerékpározás-fogalmunk, amelyen ítélõerõnket csiszolhattuk volna. Mindegyik a kerékpározás-probléma megoldásának és kerékpározásnak minõsíthetõ a felfedezõ által, amely majd aztán próbára teheti ítélõerõnket. Ekkor a képzelet nem irányul olyan értelemben célra, ahogyan akkor tanulunk valamit, amikor már láttunk másokat - vagyis mintakövetéssel. Ekkor a cél ismeretének hiányában nehezen értelmezhetõ az a kettéváló szint, amelyek közötti rés megszüntetésére képzeletünknek irányulnia kellene. A különbözõ egyensúlyozások ("kerékpározások") kialakítására vonatkozó képesség alátámasztja, hogy vannak olyan nyelvhasználat elõtti, nem artikulálható, dinamikus intuíció vezette képességeink, amelyek segítenek a probléma egy lehetséges megoldását létrehozni.

Polányi példái sokszor nem következetesen végigvittek, felemásak. Így például a Menón-paradoxonra adott megoldásában használt példák, mint az elõbb tárgyalt kerékpározás, vagy a rejtvényfejtés különbözõ példái - kulcskeresés, elfejtett szó felidézése, keresztrejtvényfejtés - éppen azt az összetevõjét sugallják a paradoxon megoldásának, amelyet elkerülni szeretett volna. Ugyanis ezek mind visszaemlékezés alapú probléma- megoldások, hiszen az elveszett kulcsot az alapján keressük, hogy emlékeink szerint merre jártunk, a keresztrejtvény esetében is csak olyan szóra jöhetünk rá, amelyet már ismerünk, és elfejtett szót, nevet is csak akkor idézhetünk fel, ha valaha tudtuk. Ezeket a példákat arra is használja, hogy megerõsítse tudományfilozófiai realizmusát: "Bár egy probléma megoldása olyasmi, amivel korábban sohasem találkoztunk, a heurisztikus aktusban mégis az elveszett golyóstollhoz, vagy a jól ismert, de elfelejtett névhez hasonló szerepet játszik. Úgy keressük, mintha ott lenne, eleve adottan." Azonban a tudományos felfedezés esetében nincsenek ilyen memoriális támpontjaink, amelyeket az azonosításhoz segítségül hívhatnánk.

Polányi gyakran használt példái közé tartozik a kerékpározás "pragmatikájának" változatos szempontú szerepeltetése és a fordító szemüveggel való tájékozódás megtanulásának Stratton általi heurisztikus felfedezése. Érdemes a kerékpározáshoz hasonló példák Polányi filozófiájában betöltött szerepét is szemügyre venni.

Polányi számára az ilyen készség és képesség jellegû, nem-nyelvi jelenségek hangsúlyozása mindig annak a nyelv elõtti és nem-nyelvi képességeinknek a felmutatása, amelyre a nyelv elsajátításakor már támaszkodnunk kell. Így tehát Polányi filozófiája annak az aszimmetrikus helyzetnek a problematizálása, amelyet a nyelvi alapú racionalizmus teremt. Ez lényegében és alapvetõen nem tekinti racionálisnak, racionálisan elemezhetõnek azt a képességünket, amely már a nyelv elsajátításában és használatában is megnyilvánul. Pontosabban: arra a képességünkre, amely a nyelvhasználat elsajátítása során egyszer már bevált és mûködõképesnek bizonyult, a tudományfilozófiai tradíció (a naturalizált ismeretelmélet megjelenése elõtt) az elsajátítás aktusa után a továbbiakban már egyáltalán nem támaszkodott. Ebbõl adódóan nem hagy-hagyott teret racionálisnak tekinteni olyan jelenségeket, amelyek nyelvileg explikálhatatlanok és a racionális rekonstrukció eszközeivel megragadhatatlanok. Általában mindig valamiféle alapozási kísérletek keretében, éppen az alapoknál kényszerül rá, hogy támaszkodjon tovább már nem elemezhetõ képességekre, vagy elfogadjon, elõfeltételezzen ilyeneket, és ezért ezek az aszimmetriák az alapoknál jelentkeznek "kényszerítõ erõvel". Ezért észlelési (érzet-adat) és fogalmi alapokra (önevidens alapfogalmak és axiómák) akarja-akarta redukálni az egyes tudományokat, amelybõl aztán lineárisan levezethetõ minden magasabb szintû jelenség, és amely után már nem szükséges többé ilyen nyelv elõtti és nem-nyelvi képességekre (úgymint megértés) támaszkodnia, és nem tételezi fel többé nem-nyelvi, nyelv elõtti lépességek aktivizálását. Polányi lényegében ezzel hadakozik, és egy olyan filozófiát szeretne felmutatni, amelyben a nem-nyelvi, nyelv elõtti képességekre támaszkodás, ezek ismételt, többszöri aktivizálása és a racionalitás összeegyeztethetõ.

A fordítószemüveggel való tájékozódás megtanulásának Stratton által történt felfedezése egy tipikus heurisztikus aktus Polányi számára. Polányi a felfedezést irányító mechanizmus, a dinamikus intuíció mûködése szempontjából nem különíti el a tudás három nagy területét: a természettudományt, a matematikát és a technikát, de a heurisztikus aktusokat a matematika esetére külön is megvizsgálja (Polányi 1994:217.). E területeken a felfedezést irányító anticipációs képességek "nagyon hasonlóak" és ezért a felfedezés minden releváns elemzésének elég általánosnak és átfogónak kell lennie ahhoz, hogy alkalmazható legyen a rendszeres ismeretek mindhárom területére.[16] Nemcsak a matematika kivételezett helyzetét utasítja el e vonatkozásban, hanem még a technikai felfedezésekre is érvényes mechanizmust keres, de a heurisztikát külön is megvizsgálja a matematikai feladatmegoldás területén, mert "még ez a rendkívül formalizált tudásterület is csak bizonyos mûfogások (azaz nem artikulálható mesterségbeli fogások - kiemelés tõlem T.J.) elsajátításával vehetõ birtokba." Ennek megfelelõen a matematikai heurisztikára vonatkozó fejtegetései alapvetõek, és általánosan érvényes vonatkozásuk is van.

A matematika alapjainak módosítását érintõ felfedezésekkel deklaráltan nem foglalkozik, csak a mindennapi problémamegoldással, amely a matematika tanítása során megvalósul. Mivel a tanítás és a hétköznapi feladatmegoldás során a diákok az adott probléma megoldását nem ismerik, és így nem rutinszerûen kezelik a szituációt, ezért a fentiek alapján a megoldás folyamata Polányi számára releváns a felfedezés folyamatának tanulmányozásához. A tényleges felfedezés folyamata annyiban tér el, hogy ekkor a folyamat eredményeképpen a szemlélet alapvetõen megváltozhat, a koherencia mértékének új kritériumai valósulnak meg (a koherencia új mércéjét és új értékét rejtik magukban), amelyek nem elvont szinten, expliciten és explikálható módon, hanem észrevétlenül változtatják meg a felfedezés folyamata - a gyakorlat - során a koherenciára vonatkozó mércénket. (Polányi 1992b:78)

Egy probléma elsõ megoldásával új intellektuális képesség sajátítható el, szembesítve az eredeti helyzettel pedig már csak a megoldás rutinszerû alkalmazása történik. Ekkor már nem problémaként jelentkezik a kiindulási helyzet, a szubjektum rutinosan kezeli a szituációt, nincs heurisztikus feszültség. A heurisztikus áttörés irreverzibilis, de nem csak érzelmileg, hanem kognitív szempontból is. A felfedezés egy "logikai szakadék átugrása" a probléma megoldása során, hiszen a meglevõ ismeretekbõl logikai eszközökkel kikövetkeztethetõ és metodológiai lépésekkel elérhetõ állítások, tények, adatok halmazán kívül található az, amit a felfedezésben el kell fogadni, fel kell ismerni. (Polányi 1994:215) Ebbõl adódóan, ha nem akarjuk a felfedezést, mint lehetetlenséget állítani, akkor meg kell engedni a megismerõ szubjektum számára bármely módszertan átléphetõségének lehetõségét és azt a kognitív észlelési képességet, amikor felismeri ennek szükségességét.

"Nyilvánvaló, hogy minden (...) szisztematikus mûvelet megoldáshoz vezet anélkül, hogy át kellene ugrani egy logikai szakadékot, és ezért ezek nem heurisztikus aktusok." "A kétfajta problémamegoldás, a szisztematikus és a heurisztikus különbsége abban a tényben is megjelenik, hogy míg egy szisztematikus mûvelet teljes egészében akaratlagos aktus, a heurisztikus folyamat aktív és passzív szakaszok kombinációja." Vagyis éppúgy nem akaratlagos, ahogyan az észlelés sem az.

"Mivel a matematikai problémák megoldása heurisztikus aktus, egy logikai szakadék átugrása, a megoldáshoz vezetõ szabályok - amennyiben egyáltalán felállíthatók - csak homályos maximákként fogalmazhatók meg, melyek értelmezésében épp arra a mesterségre kell támaszkodni, amelyre alkalmazandók." (Polányi 1994:218)

Polányi számára a felfedezésnek lényegi eleme, hogy meghatározott szabálykészletet követõ eljárásból, elõföltevés-rendszerbõl kilépve vezet a probléma megoldásához, és ezért is tartana hiábavalónak minden módszertanilag szigorú érvényességre való törekvést, minden olyan normatív tudományfilozófiát, amely igényt tart egy olyan szabálykészlet elõrebocsátására, amely logikai-racionális utat biztosítana a felfedezéshez. (Polányi 1994:214) Természetesen lehetséges valamely heurisztikus aktus, folyamat utólagos racionális rekonstrukciója, metodológiává történõ asszimilálása, de ennek kötelezõvé tétele a tudós számára hiábavaló, hiszen felfedezése - vagyis amit érdemes ezzel a terminussal illetni - bármely aktuális metodológián kívül esik. Így Polányi számára a normatív, formalizált tudományfilozófiák mindig csak kullognak, követhetik a heurisztikus folyamatot, utólagosan racionálisan rekonstruálhatják azt.

Térjünk vissza Polányi példájára, a fordítószemüveggel való tájékozódás megtanulására. A kísérlet megkezdése utáni pillanattól kezdve nagyjából két lehetõség, két eset van. Az egyikbe tartoznak mindazok a jelenségek, amelyek egyértelmû módon informatívak, egy lezárható pontra juttatják a kísérletet. Ide tartozik a tájékozódás megtanulása éppúgy, mint az idegösszeroppanás, vagy a látás elvesztése. A másik esetben egyszerûen nem történik semmi, vagyis amikor nem sikerül jelentésteli alakzatokat kiemelni és a káosz stagnál.

Míg az elsõ esetben felvázolt alternatívák valamilyen módon informatívak lennének a kísérlet szempontjából, "felfedezésnek" lennének tekinthetõek és egy lezárható pontra juttatnák a kutatás folyamatát, addig a stagnáló káosz esetén más a helyzet: ugyanis nem lehetünk biztosak benne, hogy a kísérlet további folytatása nem hoz sikert. A stagnáló káosz nyilvánvalóan az indukció problémáját hozza be. Egyrészt az elsõ alkalommal végrehajtott kísérlet esetében egyszerûen nincs mércénk, amihez a gyakoriságot mérni lehetne, és nincs támpontunk, amely segítene kijelölni, hogy meddig értelmes, "racionális" a kísérletet folytatni. Tulajdonképp a felfedezésre irányuló kutatás megkezdése pillanatától valamely konkrét történésig - az elsõ esetnek megfelelõ "informatív" történéseket értve ezalatt - terjedõ idõintervallum bármely pillanatában éppen annyira jogosult a kutatás felfüggesztése, mint a folytatása. Induktív-jusztifikacionista metodológia alapján sem igazoltan elhagyni nem lehet az elõföltevésrendszert, sem igazoltan folytatni, ugyanis ebben az idõszakban lehetetlen megállapítani az egyedi eset valószínûségét. A falszifikacionista módszertan alapján pedig már az elsõ pillanattól kezdve cáfoltnak kell tekinteni az eredeti feltevést. Jól látható, hogy a felfedezéshez vezetõ út éppúgy lett volna tekinthetõ egy ,Lehetséges megtanulni tájékozódni fordítószemüveggel' egyszerû elmélet igazolása (korroborációja) vagy falszifikációja esetének.

Mivel az elsõ esetbe tartozó alternatíváknál is volt vagy lehet egy esemény nélküli bevezetõ idõszaka a folyamatnak, és elõzetesen lehetetlen megadni azt az idõkorlátot, amikortól már indokoltan függesztetnénk fel a kísérletet, vagy hagyhatnánk el az elõföltevésrendszert. Maga a kutatás irányul arra, hogy vajon van-e ilyen idõküszöb, hiszen láthatóan nem tudjuk, mit tekintsünk elemi eseménynek: a kutatás és az eszközökkel akár segített, akár nem segített észlelés együtt teszi lehetõvé az elemi esemény kijelölését. Innen vizsgálva pedig Stratton felfedezése a falszifikacionista metodológia ellenében jött létre, hiszen ebben a szakaszban kompenzálni kellett a heurisztikailag káros metodológiát. Az induktív-jusztifikacionista metodológia szempontjából pedig volt egy olyan idõszak, amikor az eddigi nem-történést kellett volna induktív módon kiterjeszteni a jövõ idõ tartományára, ezzel a kiterjesztéssel viszont inkább a kísérlet befejezése mellett kellett volna állást foglalnunk. Mint látható, mindkét metodológia - adott elõfeltevés-rendszer esetén - ebben az idõszakban heurisztikailag kártékony. Valamely egyértelmû, informatív történés egy olyan új eseményt jelöl ki, határoz meg, amelyhez ezt a bevezetõ idõszakot is hozzászámítjuk. Ettõl kezdve már erre vonatkozhat az induktív adatgyûjtés, vagy a falszifikációs szándék, mert ezt az intervallumot egyszerûen az eseménybe beépítettük, hozzászámítottuk. És itt jól láthatóvá válik, miféle képtelenséget eredményez egy-egy módszertan elveinek a felfedezés kontextusára való alkalmazása, amiért ezt az elhatárolást meg kellett tenniük. Továbbá az is nyilvánvalóvá válik, hogy mennyire érzékeny ez a két módszertan - a jusztifikacionista és a falszifikaconista - arra, hogy a felfedezés kontextusának keretében mi a konkrét megfogalmazott elõfeltevés (amely egy naiv elméletnek tekinthetõ), és hogyan válik racionálisan megalapozottá vagy irracionálissá a felfedezés, akár attól függõen melyik metodológiai elv melyik elõfeltevéssel kombinálódik: ami az egyik számára racionális, az a másik szerint nem.

Ezzel szemben érdemes mutatni egy másik esetet, amikor például az induktív általánosítás heurisztikailag éppenséggel termékeny volt. A nem-euklideszi geometria felfedezését megelõzõ idõszakban abból az elõföltevésbõl indultak ki, hogy az 5. posztulátum bizonyítható a maradék axiómarendszer segítségével. Ebben az elõfeltevés-rendszerben, amely megfelel a Polányi által tételezett anticipációnak, a bizonyítás sikeressége az az egyértelmû jel, amely a kísérletet egy meghatározott pontra juttatná. Esetünkben nem az az érdekes, hogy számos alkotó hitte bizonyítási kísérletét sikeresnek, amelyrõl kimutatták, hogy az 5. posztulátummal egyenértékû feltételezés rejlik benne, hanem ezen ismételt sikertelenségek kapcsán felvethetõvé válik, hogy a posztulátum esetleg nem bizonyítható. Ebben a fázisban a sikertelennek tartott kísérletek bizonyos száma után az az általánosítás, hogy az 5. posztulátum nem bizonyítható a maradék axióma rendszerbõl, hanem attól független, tipikus induktív általánosításnak tûnik, annak minden episztemológiai problémájával együtt. Azonban ez a naiv, igazolhatatlan sejtés lehetõvé teszi az eredeti föltevés feladását, felfüggesztését. Ezzel lehetõvé válik-vált egy másik rendszer - a nem-euklideszi - megalkotása, sõt a két rendszer közös axiómáinak, alapfogalmainak, tételeinek - az úgynevezett abszolút geometriának a kijelölése is. Ekkor lehetõvé vált az eredeti, naiv sejtés relatív ellentmondás-mentességi vizsgálatok keretében történõ bizonyítása. A folyamat sémája: egy elõföltevés esetében nem tudhatjuk, az vagy annak tagadása vezet-e eredményre. Természetesen mindkettõ szerint - amely egyfajta "anything goes", "dolgozz mindkettõben vagy mindkettõ szerint" elv alkalmazása lehetne - nem tevékenykedhetünk. Kiindulva az egyik lehetõségbõl, adott metodológiát választva, abban dolgozva nem jutunk olyan eredményre, amely a kutatást lezárhatná, azonban a választott metodológia elõírásai és episztemológiai indokok alapján nem hagyhatnánk el az eredeti elõföltevést. Ekkor csak egy logikai vagy inkább metodológiai-episztemológiai szakadék átugrásával léphetünk ki a rendszerbõl. Ezzel a heurisztikus aktussal lehetségessé válik az eredeti elõföltevés tagadása szerint megalapozott rendszerben tevékenykedni, és ennek a kutatási folyamatnak az eredményképpen születõ, már szimultán együtt létezõ két geometriai rendszer együttesen teszi lehetõvé annak retrospektív igazolását, hogy indokoltan hagytuk el az eredeti rendszert.

Úgy tûnik tehát, adott keretek között bármely, addig a pontig termékeny metodológia szûknek és károsnak bizonyulhat, és csak anticipációs, észlelési és formalizálhatatlan képességeink teszik lehetõvé, hogy elhagyhassuk és képesek is legyünk elhagyni a rendszert.

Referenciák

Fehér, Márta (1983): A tudományfejlõdés kérdõjelei. A tudományos elméletek inkommenzurábilitásának problémája. Budapest: Akadémiai Kiadó
Hempel, Carl G. (1988): "Az indukció újabb problémái" in: Laki, János szerk.: Tudományfilozófia. Budapest: Osiris Kiadó-Láthatatlan Kollégium (87-106.)
Reichenbach, Hans (1988): "A jelentés" in: Laki, János szerk.: Tudományfilozófia. Budapest: Osiris Kiadó-Láthatatlan Kollégium (33-46.)
Polányi, Mihály (1992a): "A tudomány megmagyarázhatatlan eleme" in: Polányi Mihály filozófiai írásai I. 39-59. Budapest: Atlantisz
Polányi, Mihály (1992b): "A teremtõ képzelet" Polányi Mihály filozófiai írásai I. 60-82. Budapest: Atlantisz
Polányi, Mihály (1994): Személyes tudás I. Budapest: Atlantisz
Polányi, Mihály (1998): "Tudomány és valóság" Polanyiana. 7. évfolyam, 1-2. szám, Budapest. (11- 31.)
Polányi, Mihály (1998): "Tudomány: megfigyelés és hit" Polanyiana. 7. évfolyam, 1-2. szám, Budapest. (60-67.)
Popper, Karl L. (1997) [1966]: A tudományos kutatás logikája. Budapest: Európa Könyvkiadó
Quine, Willard von Orman (1998): "A világ empirikusan ekvivalens rendszereirõl" in: Laki, János szerk.: Tudományfilozófia. Budapest: Osiris Kiadó-Láthatatlan Kollégium
Quine, Willard von Orman (1999): "Természeti fajták" in: Forrai, Gábor – Szegedi, Péter szerk.: Tudományfilozófia. Budapest: Aron Kiadó (383-398.)

11. Lásd Polányi (1992a:30.) és (1992b:69.), valamint Polányi (1994:218.)

12. Lásd Hempel (1998:88.)

13. Uõ. uo.

14. Kiemelés tõlem - T.J.

15. Problémája Polányi érvelésének, hogy - úgy tûnik - csak õ tulajdonítja ezt a meggyõzõdést Strattonnak, és nem igyekszik ezt alátámasztani történeti adatokkal.

16. Az indukció, mint az empirikus tudományok felfedezési folyamata, és nem mint igazolási-konfirmációs folyamat jelenik meg.