Richard Gelwick
TUDOMÁNY ÉS VALÓSÁG, VALLÁS
ÉS ISTEN:
VÁLASZ HARRY PROSCHNAK
Kivonat. Polányi Mihály úgy gondolta, hogy ismeretelmélete újra megteremtette egy természettudományos korszak számára a lehetôséget, hogy higgyen a vallás révén megismert Isten valóságában. Polányi gondolkodásának ezt a középponti jellemzôjét, melyet a The Way of Discovery címû könyvemben tárgyaltam, vitatja Harry Prosch, Polányi Meaning címû mûvének társszerzôje. Prosch érvelése azt mondja, hogy Polányi szerint a természettudomány egy független valósággal foglalkozik, a vallás és a teológia viszont nem, és ezek csak képzelôerônk termékei. A jelen dolgozat úgy ad választ Proschnak, hogy bemutatja Polányinak a valláshoz való viszonyát, a természettudomány és a vallás közös alapjáról alkotott felfogását, a valóságnak azokat a szintjeit, melyekhez mind a természettudomány, mind a vallás hozzáférést biztosít, és Polányi kifejezett célját, hogy megszabadítsa a hitet a természettudományos dogmatizmustól.
Az Amerikai Vallási Akadémia 1979-es New York-i Meaning-vitáján, valamint a The Way of Discovery címû könyvemrôl írott recenziójában Harry Prosch professzor, Polányi Meaning címû könyvének társszerzôje azt állítja, hogy Polányi másként értelmezte vallás és természettudomány viszonyát, mint ahogyan én és más teológusok gondoljuk.[1] Prosch azt állítja, hogy Polányi, miközben minden megismerésünkben kimutatta a hallgatólagos tudás struktúráját, a valóságra való vonatkozás tekintetében élesen elválasztotta egymástól a természettudományt és a vallást. A természettudomány esetében a jelentés olyan valóságokra vonatkozik, melyek a megismerôtôl függetlenül léteznek, s melyek következésképpen igazolhatóak. A mûvészet, a vallás és a mítosz esetében, mondja Prosch, a jelentés olyan valóságokra vonatkozik, melyeket csupán az tart fenn, hogy folytonosan megteremtjük ôket. Prosch szerint Polányi nem úgy fogta fel a vallás valóságait mint amelyek tôlünk függetlenül léteznek, és amelyek folytonosak vagy párhuzamosak lennének a természettudomány valóságaival. Prosch számára a vallás valóságai pusztán képzelôerônk termékei.
A Meaning-vita és Prosch The Way of Discovery recenziója alapján világos, hogy szembe kell néznünk Polányi vallásértelmezésének ezzel a központi kérdésével. Prosch nézetének rendkívül súlyos következményei vannak. Azt jelentené, hogy bár Polányi visszaállította a minden megismerésben jelenlévô hit szerepét, ezt csak azért tette, hogy aztán Istenben mint képzelôerônk koholmányában higgyen. Meg fogom mutatni, hogy Polányinak soha nem volt ilyen szándéka. Valójában azon igyekezett, hogy megújítsa zsidó és keresztény örökségünkbôl ismert Isten igazságában és valóságában való hitet.
A kereszténységhez való viszony
Számos általánosan elfogadott és igaznak tekintett tényt ismerünk Polányival kapcsolatban, melyeket nem tekintek vitathatónak. Az elsô ezek közül az, hogy Polányi keresztény volt, akit a Római Katolikus Egyház keresztelt meg felnôtt korában, néhány évvel azelôtt, hogy 1921-ben házasságot kötött Kemény Magdával. Egy második ilyen tény az, hogy Polányi vezetô értelmiségiként ökumenikus magatartást tanusítva részt vett a keresztény közösség életében. Ökumenikus kapcsolódásának egyik példája, hogy éveken át jelen volt a Moot összejövetelein, melyet az a Joseph Oldham (a Nemzetközi Misszionárius Tanács vezetôje) alapított, aki több szempontból is úttörôje volt az Egyházak Világtanácsának.[2] Egy másik példa erre Polányinak a The Scientific Revolution címû nagyszabású beszéde, melyre 1961-ben került sor Strasbourgban, a Keresztény Diákok Világszövetségének gyûlésén.[3] Ezt a beszédet "Hit és ész" címmel ismerjük, mert így jelent meg az Egyesült Államokban. Egy harmadik tény az, hogy Polányi gyakran bátorította a teológusokat, hogy használják fel mûveit, és nagylelkûen elfogadta elôadásokra szóló meghívásaikat. Ezek közül az elôadások közül a legjelentôsebbek természetesen a Gifford- és a Duke-elôadások voltak. A Gifford-elôadások célkitûzése a következô: "A legszélesebb értelemben vett természeti teológia tanulmányozásának elômozdítása, fejlesztése, tanítása és elterjesztése, másként szólva, Isten megismerése és az etika megalapozása".[4] Egy negyedik tény, mely egyértelmûbb annál, hogysem dokumentálni kellene, az, hogy Polányi írásaiban következetesen úgy tárgyalta a teológiát, mint a szabad társadalom élete szempontjából létfontosságú, alapvetô intézményt. Végül pedig hagyatéka szerzôi jogi intézôjének Thomas Torrance-t választotta, aki az Edinburgh-i Egyetem keresztény dogmatika tanszékének nyugalmazott professzora, korábban a skót Református egyház moderátora volt, s ma a világ egyik vezetô teológusa.
A tudomány és a vallás közös alapja
Mindezek alapján világos, hogy nem Polányinak a valláshoz való viszonya vagy az azzal kapcsolatos érdeklôdése a kérdés. Az a központi kérdés, hogy Polányi episztemológiája milyen ontológiai státuszt biztosít a vallásnak és Istennek. A The Way of Discovery-ben és más korábbi írásaimban azt az általános véleményemet fejeztem ki, hogy Polányi egyrészt megmutatta, hogy a tudásnak -- a hallgatólagos tudás struktúrája folytán -- minden területen közös az alapja, másrészt pedig azt, hogy -- ezeknek a különbözô területeknek az egymást kiegészítô erôfeszítései révén -- felderítette a valóság tartományait.[5] Másként fogalmazva, Polányi filozófiája egy olyan heurisztikus filozófia, mely minden megismerôt arra hív fel, hogy vállalja az igazság federítésére való törekvéssel együttjáró felelôsséget, bármilyen területen folytatja is kutatásait. A teológusokat és a természettudósokat nem csupán a járulékos tudatosság és fokális integráció készteti a saját tárgyuknak megfelelô tudásforma elérésére, hanem abban is elkötelezettek, hogy keressék a létünk alapját képezô realitás különbözô szintjeinek megértését. A természettudomány szempontjából nézve ez a realitás inkább az anyagi világ törvényeiként jelenik meg. A filozófia és teológia szempontjából ez a realitás inkább mint isteni és spirituális erô mutatkozik, amely az anyagból tudatos emberi eszmélést hoz létre, hogy megismerjen és teremtsen, bízván e realitás végsô jóságában. Ezen túl, Polányi episztemológiájának alapján én úgy vélem, hogy a keresztény teológia nem csupán bátorítást nyer a természettudományban és minden tudásban jelenlévô restaurációja révén, hanem egyben arra is felhívatik, hogy tisztítsa meg a saját házatáját a tudomány objektivista felfogásának tett engedményektôl s maga is váljék eleven kutatási tereppé. Ahogyan a tudós arra érez felhívást, hogy egyre mélyebben megismerje a természetet, a teológus arra van hivatva, hogy a keresztény kinyilatkoztatás logosza révén egyre mélyebben ismerje meg Istent. Ennélfogva, ha Proschnak igaza van Polányi vallásfelfogásának értelmezésében, akkor gyökeresen meg kell változtatnom a "posztkritikai" teológiáról kialakított felfogásomat.
Ami Prosch könyvemrôl szóló recenzióját illeti, elsô kritikai megjegyzése az, hogy nekem "nem sikerül figyelembe venni néhány olyan megkülönböztetést, melyet Polányi a természettudomány és a között tesz, amit ô ,a képzelôerô termékei'-nek nevez".[6] A válaszom az, hogy ez az állítás nyilvánvalóan hamis. A The Way of Discovery-ben azt írtam:
"Polányi hallgatólagos tudásra vonatkozó felfogásának az az egyik leginkább magával ragadó jellemzôje, ahogyan felfedi a kutatás különféle területeinek heurisztikus szerepeit. A természettudomány által felfedezett valóság jellege nagyobb mértékû ellenôrzést és leírást tesz lehetôvé, mint a mûvészet által felfedezett valóság, melynek esetében inkább szorítkozunk belsô megértési képességünkre. Utolsó könyvében, a chicagói egyetemen tartott elôadásait tartalmazó Meaning-ben, Polányi ezt a megkülönböztetést egy átfogó elmélet részévé teszi. Ez azt a célt szolgálja, hogy bemutassa: a Kutatók Társadalma közös vállalkozás, melyben minden egyes területnek jelentôs felelôssége van a gondolkodás és a megértés növekedését illetôen.
A természettudományok és a többi terület közötti különbséget tisztázandó Polányi megjegyzi, hogy a természettudományos megismerés ,nem ragad magával bennünket' annyira, mint a mûvészet, az etika és a vallás. Ezt a különbséget jobban megvilágítandó, Polányi a megismerésben két pólust különít el: az egyiket ,én-központú'-nak, a másikat pedig ,én-átadó'-nak nevezi. Az ,én-központú' az a megismerésforma, amelyik megfigyeléseit illetôen jobban szorítkozik az észlelésre és egy olyan tudás megszerzésére, melyet ,természettudományos'-nak nevezünk. Ez a megismerésforma létezését illetôen nem annyira függ attól, hogy tudunk-e róla. A hétköznapokban ez például úgy jelenik meg, hogy a legkülönfélébb természettudományos tudást alkalmazzuk a technológia használatakor. Ez a tudás anélkül mûködik, hogy külön odafigyelnénk rá. Kevés ember gondol rá, hogy állandóan a természettudomány által felfedezett mechanikai alapelveket hasznosít, például amikor elfordít egy elektromos kapcsolót vagy autót vezet. Másrészt viszont egy festmény, egy költemény vagy egy szimfónia másfajta figyelmet követel meg, hogy valóban létezzen. Figyelnünk kell rá, követnünk kell és meg kell próbálnunk a mélyére hatolni. Ez a különbség segít bennünket, hogy megértsük, Polányi miért mondja a mûalkotások, az etika és a vallás kapcsán, hogy ezek ,magukkal ragadnak bennünket'. Ezek olyan megismerésformák, melyek jelentôs módon növelik az érintettségünket".[7]
Ezt a kijelentést követôen öt oldalnyi olyan diagram és fejtegetés következik, mely Polányinak azt a magyarázatát vizsgálja, amely kimutatja, hogyan mozdulunk el a természettudományokra jellemzô én-központú integrációktól a szimbólumokra, rituálékra, metaforákra, festményekre, színdarabokra és etikai normákra jellemzô én-átadó integrációk felé. Ezután a következô általánosítást végzem el:
"Ily módon egy olyan pontra érkezünk, ahol Polányi ismeretelméletileg kimutatja, hogy az ,én-átadó' integrációk olyan eszközök, melyek segítségével az emberi lények magasan állati elôdjeik preartikulált értelmi szintje fölé emelkedtek. Ezek az integrációk azért lépnek túl a természettudományra jellemzô ,én-központú'-akon, mert megnövekedett belsô jelentôséggel rendelkeznek abból fakadóan, hogy ránk és a valóságra vonatkoznak. Legegyetemesebb és legkényszerítôbb tudásunknak és normáinak ugyanolyan személyes <%1>alapjai vannak, mint a természettudományoknak; néhány területen, mint például a mûvészetben és a vallásban az a különbség ehhez képest, hogy szembe kell néznünk az ezen kreatív integrációk által velünk szemben támasztott követelményekkel. Ezek nem kevésbé igazak, de nagyobb kihívást jelentenek".[8]
Az én olvasatom figyelembe veszi Polányinak a természettudomány és ,a képzelôerô termékei' között tett megkülönböztetését, ám nem azt a következtetést vontam le, hogy csak a természettudomány vonatkozik egy tôlünk függetlenül létezô valóságra.
Kritikáját alátámasztandó Prosch Polányi Personal Knowledge címû könyvére hivatkozik, ahol a szerzô különbséget tesz a természettudományra vonatkozó verifikáció és a matematikára, a vallásra és különféle mûvészetekre jellemzô validáció között. Mindazonáltal úgy tûnik, hogy éppen abban a passzusban, melyre Prosch utal, Polányi ugyanazt az álláspontot foglalja el, mint én, mert azt mondja: "A validáció esetében általában nagyobb fokú a személyes részvételünk, mint a verifikációnál. A természettudományoktól a gondolkodás vele szomszédos területei felé haladva felerôsödik az állítás érzelmi koefficiense. Ám mind a validáció, mind a verifikáció mindig egy elkötelezettség elismerése: valami reálisnak és a beszélôhöz képest külsônek a jelenlétét állítják."[9] Úgy tûnik, hogy itt Polányinak a természettudomány és a vallás közötti megkülönböztetése fôképpen a személyes részvétel mértéke alapján fogalmazódik meg, nem pedig annak alapján, hogy tagadná a valláshoz képest külsô valóságot.
Késôbb, a Meaning-ben, Polányi az ,én-központú' és az ,én-átadó' integrációk, valamint a ,természetes integrációk' és a ,természeten túli integrációk' fogalmainak bevezetésével felerôsíti ezt a megkülönböztetését. Érdekes, hogy Prosch róluk szólva nem komplementerként, hanem antitetikusként, egymással "szemben" állóként írja le ôket, amivel alapvetô dichotómiát sugall.[10] Ha megnézzük Polányi elemzését, nem egy ilyen antipátiát találunk, hanem egy arra irányuló kísérletet, hogy különválassza a természettudomány jelentéseit, valamint a mûvészetek és az értékek jelentését, melyeknek mindegyikét személyes tudásunk formálja. Az ,én-központú' és a szimbólumokra jellemzô ,én-átadó' integrációk közötti megkülönböztetés alapvonásainak bemutatását lezáróan Polányi a Meaning-ben azt mondja:
"az indikáció és azoknak a jelentéseknek a teljes csoportja közötti alapvetô különbség [az én kiemelésem], melynek a szimbolizálás az egyik fajtája, az énnek a folyamat egészéhez való viszonyában áll. A személyes részvétel és az eligazító jelek benneléte, bár ezek természetesen az indikáció minden fajtájánál jelen vannak, az indikáció esetében olyan entitásokba integrálják ezeket az eligazító jeleket, melyek, úgy tûnik, az énbôl mint középpontból vannak kibocsátva. Az észlelés például olyan dolgok észlelése, melyeket az énbôl mint középpontból látunk. Az indikációban az ént soha nem ragadja el semmi; az ént soha nem adjuk fel vagy adjuk át a fokális tárgynak. Ahogyan megjegyeztük, az indikációk mindig én-központúak. Ezzel szemben a szimbolizáció mindig én-átadó. Azaz, a szimbólum fokális tudatunk tárgyaként nem egyszerûen az énbôl egy fokális tárgy felé irányított járulékos eligazító jelek integrációjaként jön létre. Az is részt vesz a létrejöttében, hogy az én szétszóródó emlékeit és tapasztalatait átruházzuk erre a tárgyra, ily módon látható megtestesülést adva neki".[11]
A Polányi által tett alapvetô megkülönböztetés az én részvételének megnövekedésén nyugszik, nem pedig azon, hogy az ,indikációk' egy független valósággal állnak kapcsolatban, a ,szimbolizációk' pedig nincsenek kapcsolatban a valósággal.
A Meaning-nek ugyanebben a fejtegetésében Polányi ezen túl még azt mondja, hogy azért van szükség az ô ismeretelméletére, hogy a modern emberek képesek legyenek megerôsíteni legmagasabb értékeik valóságra való vonatkozását: "Ezért a jelenkor emberének szüksége van ezeknek a jelentéseknek az elméletére, mely megmagyarázza, hogy koherenciájuk nem kevésbé valóságos, mint az észlelési és a természettudományos koherencia, melyeket minden további nélkül elfogadnak". Ennek a fejezetnek egy korábbi változatában, mely egy elôadás volt, Polányi a valóságnak a természettudomány valamint a különbözô mûvészetek és a vallás által megismert szintjeirôl is beszélt: "A késôbbiekben, a harmadik elôadásban, meg fogom mutatni, hogy a járulékos és a fokális tudatosság kombinációjára van szükség ahhoz, hogy megértsük a valóság egymást követô szintjeinek viszonyát, és hogy ilymódon fenntartsuk az élettelen természet alapelveire vonatkozó tudásunkat."[13] Mivel kérdésünk elsôdlegesen Polányinak a vallás és Isten ontológiai státuszára vonatkozó felfogására irányul, fontos megjegyezni, hogy Polányi a valóság "egymást követô" szintjeirôl beszél, és nem diszkontinuus vagy antitetikus szintekrôl.
A legalapvetôbb megkülönböztetés, melyet nem sikerült figyelembe vennem Prosch szerint, a "felfedezésnek és a teremtésnek" a megismerés két fajta módjában -- az én-központúban, és az én-átadóban -- "játszott relatív szerepe".[14] Prosch azt mondja:
"a természettudományban elért jelentéseken olyanokat értünk, melyek tôlünk függetlenül létezô valóságokról tudósítanak bennünket ... Ezzel szemben, képzelôerônk termékeit mi teremtjük. Tôlünk függetlenül nem léteznek. Jelentéseik valóságokká válnak; ám ezeknek az jelentéseknek a léte nem csupán attól a ténytôl függ, hogy eredetileg az ember teremtményei voltak, hanem attól is, és ez a fontosabb, hogy érvényességük attól függ, hogy összeegyeztethetetlen elemekbôl ("kereteik" és "történeteik") folytonosan újrateremtik ôket azoknak [sic] a képzelôereje által végrehajtott aktusai, akiket továbbra is mozgatnak. Ezek az összeeegyeztethetetlen elemek mindig összeeegyeztethetetlenek maradnak együttes jelentésükben, bármikor is integrálja ôket valaki képzelôerejének aktusával, ahogyan látja és értékeli a mûalkotások vagy vallási szertartások, hitek vagy gondolkodás értelmét. És ezért ezek mindig, állítja [Polányi], természeti összeeegyeztethetetlen elemek "természeten túli" konstrukciói, melyeknek lehet, hogy a jelentésük érvényes, ám soha nem tehetnek szert ugyanolyan ontológiai státuszra, amilyennel a természeti valóságok illetve az észlelésben vagy a természettudományban megcélzott jelentések rendelkeznek. Ezért egyszerûen szó sem lehet esetükben verifikációról.[15]
Ezzel Prosch azt mutatja be, ami szerintem az alapvetô félreértése velem és Polányival kapcsolatban, nevezetesen azt, hogy a "verifikáció" a külsô és független valóság lényegi és legmagasabb jellemzôje. Élesebben megfogalmazva Prosch-sal szembeni kritikámat azt mondhatnám: úgy tûnik, Prosch pozitivista álláspontot foglal el a valóságossal kapcsolatban. Láthatólag Prosch állítása azt implikálja, hogy a természettudománynak felsôbbrendû státusza van, mert jelentései és elgondolásai észlelt tények alapján igazolhatóak, és hogy csak az ilymódon igazolt elgondolások indikálják a külsô valóságot. Egy ilyen álláspont nem csupán Polányi valóság-felfogásának mond ellent, hanem az ismeretelméleti vállalkozása célkitûzésének is. Polányi több alkalommal világossá tette, hogy célkitûzése az volt, hogy megszabadítson bennünket a természettudományos elfogulatlanság téves eszméjétôl annak érdekében, hogy újra hinni lehessen a mûvészet, az etika és a vallás revelációiban. Ha valaki a "verifikáció"-t teszi a kritikai kritériummá, az megfeledkezik Polányi ismeretelméletének számos belsô alapelvérôl.
Prosch gondolkodásának elsô hibája az, hogy figyelmen kívül hagyja Polányinak azt az érvelését, miszerint még a természettudományok integrálása is összeeegyeztethetetlen elemek integrálása.[16] A "természeti integráció" és a "természeten túli integráció" között nem az összeeegyeztethetetlen elemeket, hanem a fenntartásukhoz szükséges erôfeszítés mértékét illetôen van különbség. A "természeten túli integrációk" valóban sokkal nagyobb erôfeszítést követelnek meg folyamatosan, mert nagyobb belsô jelentôséggel rendelkeznek számunkra annál fogva, hogy rétegzett valóságok univerzumának megértésére kényszerítenek bennünket és jobban részt veszünk az értelmezésükben. Ez a megkülönböztetés vezet a második hibához, nevezetesen ahhoz, hogy Prosch megfeledkezik a megismerésben inherensen jelenlevô kockázatról. Ha a verifikáció és a validáció közötti különbség olyan oppozicionális jellegû volna, ahogyan azt Prosch sugallja, akkor a természettudományos felfedezés kis kockázattal járna. Pedig Polányi gyakran rámutatott, hogy még a természettudományt is hatalmas kockázat jellemzi, amikor új eszméinek jelentéssel bíró mivoltát akarja létrehozni. Egy új természettudományos meglátás megszerzéséhez szükséges feszültség és szenvedés gyakran hatalmas méretû. A harmadik hiba abból fakad, hogy Prosch nem veszi figyelembe a minden megismerésben bennerejlô inherens kockázatot, nevezetesen, hogy nem veszi figyelembe a kultúráknak azt az a-kritikai hálózatát, melyben tanulunk és felnövünk. A természettudomány civilizációnk metafizikai elôfeltételezésein alapul, ahogyan ezt Polányi már pályafutása kezdetén a Science, Faith and Society-ban sugallta. Ahhoz, hogy saját kultúránkban (és ez mindegyik kultúrára ugyanúgy áll) az igazságot kutathassuk, arra van szükség, hogy benne álljunk a hagyományban és általánosan elkötelezettek legyünk eszményeinek. Ezért a természettudomány által felismert és "természetes"-nek nevezett koherenciák végsô soron szintén a képzelôerô kreatív aktusai. Valójában mivel be vannak ágyazódva egy kulturális hagyományba, sokkal kisebb figyelmet követelnek tôlünk, és ezért sokkal biztosabbaknak látszanak; mégis, meggyôzôdéseink integráló hálózata nélkül összeomlanának.
Itt újra a minden tudásra jellemzô egységesítô jellemzôhöz jutunk el, melyet Proschnak az az állítása fenyeget, hogy éles különbség van a természettudomány és a vallás között. Talán itt is hasznos, ha emlékeztetek rá, mit mondott Polányi a Meaning-ben. "A természettudományról eddig általában azt gondolták, hogy tényekkel foglalkozik, a humán tudományokról pedig azt, hogy értékekkel. Ám mivel egy ilyen felosztásban az értékeknek tökéletesen menteseknek kell lenniük a tényektôl, úgy vélték, hogy a humán tudományok pusztán a képzelet termékeivel foglalkoznak. Az értékeket ezért a képzelet termékeinek tekintették, nem pedig tényeknek, tehát semmiképpen sem a tényszerû tudás részének".[17] Úgy tûnik, a tények és az értékek ilyen szétválasztásához vezet Prosch értelmezése, amikor dichotomizálja a Polányi által jelzett kétféle integrációt.
A valóság hallgatólagos integrációk általi megismerése folytonosságának egy másik módját -- mely a természettudományokra és különbözô mûvészetekre jellemzô -- láthatjuk, ha megfigyeljük, hogyan használja Polányi Meaning címû mûvében a "mesterséges" terminust. Polányi megjegyzi: "De azokat a koherenciákat, melyeket mesterségeseknek, nem pedig természeteseknek gondolunk, nehezen tekinthetjük úgy, mint a mi idônkben jelenlevô reálisakat, mivel (1) úgy tûnik, mintha saját magunk teremtményei volnának, melyekre nem terjed ki a természet külsô ellenôrzése -- ennélfogva teljességgel saját szubjektív szeszélyeink és vágyaink teremtményei, és (2) csak az érzékelhetô dolgokat szokás reálisnak tekinteni."[18] Polányi ironikusan használja a "mesterséges" terminust és visszájára fordítja annak jelentéseit, és megmutatja, hogy éppenhogy csak annak a segítségével, amit "mesterséges"-nek nevezünk, lehetséges, hogy a mûvészet és -- emelkedettebb módon -- a vallás kimozdít bennünket mindennapi tapasztalataink körébôl, és olyan értelmek felé ragad magával bennünket, melyek tartósan jelentôséggel ruházzák fel életünket.[19] Ily módon Polányi még egyszer szakít a természetire és a természetin túlira vonatkozó megismerés hamis szétválasztásával.
JEGYZETEK
1. Michael Polanyi and Harry Prosch, Meaning (Chicago: University of Chicago Press, 1975); Richard Gelwick, The Way of Discovery: An Introduction to the Thought of Michael Polanyi (New York: Oxford University Press, 1977). Harry Prosch-nak Richard Gelwick The Way of Discovery-jérôl írott recenziója az Ethics 89-es (1979 január: 211-16) számában jelent meg. Mivel 1962-tôl szorosan együtt dolgoztam Polányival, s mivel részletesen megvitattam vele a Meaning teljes szövegét, mely a könyvben is el van ismerve (xiii.o.), meglepett, hogy ilyen nézetkülönbség van köztem és Prosch között.
2. J.H. Oldham, Life is Commitment (New York: Harper & Brothers, 1959), 36. o. Prosch az erre az írásra adott válaszában, a Zygon jelen számában, idézi Polányinak egy Oldhamhez 1948 május 31-én írott levelét, "találkozásaink után egyre inkább az az érzésem, hogy nincs jogom kereszténynek tekinteni magam". Ám Prosch a kontextusból kiragadva idézte ezt a mondatot, és helytelenül jellemezte Polányit. A mondat kontextusa, ami benne van a levélben és amit még jobban megerôsít néhány ezt követô másik levél, a marxizmusnak egy rokonszenvezô keresztény nézôpontból való megközelítésére vonatkozik. Nem meglepô, hogy Polányinak, aki erôsen anti-marxista volt, kétségei voltak azt illetôen, hogy kereszténynek nevezheti-e magát; azt várták el tôle, hogy pozitívan viszonyuljon a marxizmushoz! Polányi és Oldham levelezésének -- mely Oldham 1969-ben bekövetkezett haláláig tartott -- teljes elolvasása egy hosszú barátságot mutat be, melyben egymást a hitért és Isten valóságának megerôsítéséért folytatott harcban szövetségesnek tekintették. Nyilvánvaló, hogy Polányi 1948-ban nem azt mondta, hogy ô nem keresztény; amit mondott, az az, hogy ha rokonszenvvel kell viseltetnie a marxizmussal szemben, akkor nem biztos benne, hogy kereszténynek nevezheti magát.
3. Michael Polanyi, "The Scientific Revolution", In: The Student World 54 (1961): 287-302.
4. F.L. Cross (szerk.): The Oxford Dictionary of the Christian Church (London: Oxford University Press, 1978), 566. o.
5. Richard Gelwick, "Discovery and Theology", In: Scottish Journal of Theology, 1975, 301-22. o.; "Exploring Space and Theology", In: Student World 59 (1966): 388-98.
7. Gelwick, The Way of Discovery, 101-2. o.
9. Michael Polanyi, Personal Knowledge (Chicago: University of Chicago Press), 202. o.
11. Polanyi and Prosch (1. jegyzet), 74-75. o.
13. Michael Polanyi, "From Perception to Metaphor", In: "Meaning: A Project by Michael Polanyi", elôadások a chicagoi és a texasi egyetemen 1969 február-május. 14. o..
16. Polanyi and Prosch, 125. o.
Következô rész | Vissza a tartalomjegyzékhez |
Polanyiana | 6. évfolyam, 1. szám, 1997, 27-42. o.
http://www.kfki.hu/chemonet/polanyi/ http://www.ch.bme.hu/chemonet/polanyi/ |