Richard Gelwick

Elôzô rész

A valóság a tudományban és a vallásban

Ezen a ponton válaszom kezd egyre egyhangúbb lenni, mert nehezen tudok ellenállni a kísértésnek, hogy kimutassam azt a sokféle módot, ahogyan Polányi tagadta a természettudományok és a humán tudományok éles szétválasztását. Ezért inkább rátérek egy másik félreértésre köztem és Prosch között. Amint már idéztem, Prosch azt mondta, hogy a természeten túli integrációk soha nem rendelkezhetnek olyan ontológiai státusszal, mint az észlelésben és a természettudományokban megcélzott természetes valóságok. Erre az állításra a verifikáció kritériumának proschi használata kapcsán tértünk ki, ahol úgy tûnt, hogy ez azt jelenti: a természettudománynak magasabb rendû az ontológiai státusza. Egy olyan álláspont, mely a természettudománynak magasabb rendû ontológiai státuszt tulajdonít, ellentmond Polányinak az ontológiai szintekrôl vallott nézetének. Polányinak az univerzumban megjelenô emberi tudatra vonatkozó elméletében sok ontológiai szint szerepel. Az anyaggal foglalkozó fizikai tudományok alacsonyabb feltételekkel foglalkoznak, melyek a fizikán és a kémián túl levô, magasabb operacionális elveket tesznek lehetôvé, hogy életre keltsék az élô organizmusokat, melyek pedig a maguk részérôl lehetôvé teszik az emberi élet és gondolkodás megjelenését. Ahogyan Polányi rendkívüli alapossággal megmutatja, maga a gondolkodás valósága az, amit tudományfilozófiánkban meg kell magyarázni. Egy olyan személy, aki az életre reflektál, "önmagára reflektáló élet".[20] Nem lehetséges természettudomány a képzelet ereje nélkül, mely a valóságra vonatkozó igazságot kutatja. Ha az anyagnál magasabb szintû valóságokat nem tesszük ontológiánk részévé, akkor nem tudunk megfelelôen számot adni egy olyan személyrôl, aki megismer és természettudományt mûvel. Ez a tény azt jelenti, hogy ismeretelméletében Polányi végsô soron nem csupán azt bizonyítja, hogy mentális cselekedeteink függenek a testi feltételektôl, hanem azt is, hogy nem lehetséges civilizáció vagy természettudomány anélkül, hogy az anyagi létezés alacsonyabb szintjeit hierarchikusan alá ne rendelnénk az értelmi, a morális és a szellemi valóságok magasabb szintjeinek.

Az anyaginak és a transzcendensnek ezt a hierarchikus, mégis interdependens viszonyát különösen jól megvilágítja az, amilyen viszonyba Polányi a természettudományt és a vallást a Personal Knowledge-ban[21] állítja. Itt Polányi azt mondja, hogy a természettudomány és a vallás reciprok és kölcsönös interakcióban áll egymással, és hogy mindkettônek elônyére válnak a történelem során közöttük fellépô konfliktusok és megegyezések. Polányi leírja, hogyan veszi a vallás nyersanyagát a szekuláris tapasztalatból, mely természetesen magában foglalja a természettudomány tényeit is, és hogyan szövi meg ezekbôl az adatokból saját jelentésuniverzumát, saját önálló vallási tapasztalata által vezetve. Egy ilyen interakció azt jelenti, hogy mind a természettudománynak, mind a vallásnak szüksége volt és szüksége lesz a másikra a maga folyamatos igazságkutatásában. Polányi azt írja: "A kereszténység haladó vállalkozás. Hatalmasra nôtt tudásperspektívánknak a vallásos hit friss távlatait kell megnyitnia. A Biblia és különösen a páli tanítás még mindig számos nem sejtett leckét rejt magában; lehet, hogy a modern gondolkodás nagyobb pontossága és tudatosabb hajlékonysága, mely korunk új fizikáját és logiko-filozófiai mozgalmait jellemzi, most olyan fogalmi reformokat hoz, mely valláson kívüli alapokon megújítja és tisztázza az embernek Istenhez való viszonyát. Lehet, hogy hatalmas vallási felfedezések kora elôtt állunk."[22] Polányi valósághierarchiájában a morális és vallási intézményeink által megtestesített transzcendens kötelességek a legmélyebbek és a legigazabbak. Itt megint magának Polányinak a szavai szólnak a legerôteljesebben.

A Teremtés könyve és annak nagyszerû képi illusztrációi, mint például Michelangelo freskói, továbbra is sokkal értelmesebb beszámolót nyújtanak az univerzum természetérôl és eredetérôl, mint a világnak atomok véletlenszerû kollokációjakénti ábrázolása. Mert a bibliai kozmológia továbbra is kifejezi -- bármilyen inadekvát módon is -- annak a ténynek a jelentôségét, hogy a világ létezik és hogy az ember ebbôl emelkedett ki, míg a természettudományos kép mindenféle értelmet megtagad a világtól, és valójában figyelmen kívül hagyja az erre a világra vonatkozó összes legélettelibb tapasztalatot. Az a feltevés, hogy a világnak van valami olyan értelme, mely a mi -- mint a világban létezô kizárólagos felelôs lények -- saját küldetésünkkel áll kapcsolatban, fontos példája azon tapasztalat természetfeletti aspektusának, melyet az univerzum keresztény értelmezôi kutatnak és fejlesztenek ki. ... Meg fogom mutatni, hogyan juthatunk el folytonos [az én kiemelésem] szinteken át az evolúció természettudományos vizsgálatától annak olyan értelmezéséhez, mely eligazító jeleket nyújt Istenhez.[23]

Polányi a valóságot nem a természetes integrációk egyetlen szintjére redukálja, hanem szintek emelkedô sorozatát idézi elénk, melyekhez a természeten túli integrációk területei két dologgal járulnak hozzá: olyan meggyôzôdésekkel, melyek segítenek fenntartani az igazság természettudományos kutatását, valamint a valóság anyagi szintjébe beleágyazódó és az azon túli szélesebb régiók kutatásával.

Polányi felfogása a megismerô szempontjából fogalmazódik meg, nem pedig a lét szükségszerû alapelveirôl spekuláló és azokat meghatározni akaró metafizikuséból. Edward Pols és mások azért kritizálták Polányit, mert nem alkotott explicit metafizikát.[24] Pols számára úgy tûnik, hogy az emberi tudás által felfedezett valóságnak már eleve ott kellett lennie, a felfedezésre várva. Úgy tûnik, ez a felfogás kevésbé dinamikus, mint a Polányi nyelvén kifejezett, aki a valóság vonzásáról mint "csábítóról", "hívogatóról", a valóság megjelenésérôl pedig mint "sokat ígérôrôl" és "meglepôrôl" beszél. Mindazonáltal Polányi metafizikai rendszere nem teljes, és én azt mondanám, hogy ez azért van, mert Polányi a megismerôt inkább úgy látta, mint ahogyan a teológus látja a hívôt, nem pedig úgy, ahogyan a spekulatív filozófus a gondolkodót. Polányi számára az ember mindig véges lény, aki arra a feladatra kap felhívást, hogy szembenézzen a valóság rejtélyeivel. Az emberi lény nem képes véglegesen leigázni vagy teljességgel uralni az általa kutatott valóságot. Ehelyett, az emberi megismerô a felhívás, "egy heurisztikus terület" szolgája, azaz azzal a lehetôséggel néz szembe, hogy kutassa a valóságot és azzal a kötelességgel, hogy elfogadja azt. Az ember végsô soron nem képes teljesen megérteni a valóságot, csak arra képes, hogy azt szolgálva megadja magát neki. Ennek a kutatásnak a legmagasabb szintjén aztán Polányi inkább úgy írja le viszonyunkat, mint azét, aki inkább a hit szolgálatában áll a kegyelem általi üdvözülés páli paradigmájában. Mivel most Polányinak a vallásra és Istenre vonatkozó felfogásáról beszélünk, fel kell hívnunk a figyelmet a Personal Knowledge következô két passzusára:

Amennyire tudjuk, az univerzumnak az emberben megtestesülô apró töredékei a látható világ egyedüli gondolkodás- és felelôsségközpontjai. Ha ez így van, akkor az emberi elme megjelenése képezi a világ ébredésének eddigi végsô fokát; és úgy tûnik, minden, ami ezelôtt történt, annak a megszámlálhatatlan központnak az igyekezete, melyek vállalták az élet és a hit kockázatát, egymással versengve, ugyanazt a célt követve, melyet most mi, ebben az értelemben, elértünk. Valamennyien hasonlóak hozzánk. Mert ezeknek a központoknak mindegyikét -- azokat, melyek a mi saját létünkhöz elvezettek, és azokat a jóval számosabbakat, melyek különbözô olyan fejlôdési vonalakat hoztak létre, melyek nagy része már kihalt -- tekinthetjük úgy, mint olyanokat, melyek ugyanúgy a végsô felszabadulásra törekedtek. Aztán magunk elé idézhetünk egy kozmikus mezôt, mely ezeket a központokat életre hívta, rövid életû, határolt, véletlenszerû lehetôséget kínálva nekik, hogy saját maguk hozzanak létre némi haladást, egy elgondolhatatlan beteljesülés felé. És úgy hiszem, egy keresztény is ugyanilyen helyzetben van, hogyha hisz Istenben.[25]

A színpadot, melyen ilymódon megszerezzük teljes értelmi erôinket, a bûnbeesés és megváltás keresztény sémájától kölcsönöztük. A bûnbeesett ember felel meg elménk történetileg adott és szubjektív feltételeinek, melyektôl a lélek kegyelme által szabadulhatunk meg. Megváltásunk úgy megy végbe, hogy egy általunk elfogadott kötelesség teljesítésében elveszítjük önmagunkat annak ellenére, hogy a reflexió számára ez végrehajthatatlan cselekedetnek tûnik. Vállaljuk a feladatot, hogy bevallott fogyatékosságaink ellenére -- melyeknek reménytelenné kellene tenniük a feladat végrehajtását -- elérjük az egyetemest, mert reméljük, hogy ellátogatnak hozzánk azok a hatalmak, melyekrôl meghatározható képességeink segítségével nem vagyunk képesek számot adni. Ezt a reményt, mely egy eligazító jel Istenhez, az utolsó fejezetben tovább fogom kutatni, és meg fogom vizsgálni az evolúció menetét.[26]

Mivel mostmár látjuk, hogy a természeten túli integrációk egy magasabb ontológiai szinten helyezkednek el -- ami tehát azt bizonyítja, hogy Polányi minden bizonnyal olyannak tekintette ôket, mint amelyek egy külsô valóságra vonatkoznak -- jobban meg tudjuk érteni Polányi valóságfelfogását. Ez a valóságfelfogás a megismerés minden területét kutatásra hívja fel, hogy aztán a módszereiknek megfelelô eredményeket érjenek el. Polányi felfogása a kutatók társadalmáról "egymást átfedô szomszédságok"-at valló felfogás, és minden egyes kutatási terület -- az észleléssel foglalkozóktól azokig, melyek a mindennapi tapasztalat fölé emelnek bennünket -- hozzájárul a valóságra vonatkozó egyre növekedô tudásunkhoz. Ez a felfogás semmiképpen sem vezet filozófus-királyokhoz vagy teológus-királynôkhöz, mert azt is látja, hogy személyes részvételünk növekedésével arányosan nô az igazság és a tévedés lehetôsége is. Mindazonáltal Polányi felfogása szerint egy olyan ítélet, melyre a tudás természeten túli integráció segítségével tesz szert, gazdagabb és megvilágítóbb erejû.

Amikor Polányi valóságról beszélt, a fogalmat nagyon tág jelentésben értette; nem csupán a érzékelhetôt vagy a tapasztalatilag igazolhatót értette rajta. A valóságot olyanként definiálta, ami képes rá, hogy a jövôben meghatározatlan és váratlan módokon jelenjen meg.[27] Egy entitásnak az a képessége, hogy a jövôben váratlan módokon fedje fel magát, azt mutatja, hogy a valóságnak van egy olyan aspektusa, "mely olyan jelentôséggel rendelkezik, melyet semelyik egyes aspektusról való felfogásunk sem képes kimeríteni".[28] Ez a felfogás ugyanolyan nagyra tartja a vallást és a teológiát, mint az észlelési megfigyelést vagy a természettudományt, vagy még nagyobbra. Polányi annak ellenére, hogy a kövek jobban érzékelhetôek, a személyeket és a problémákat valóságosabbaknak tartotta, mint a köveket, mert valóságmeghatározásában nagyobb jelentôséget tulajdonított a személyeknek és problémáknak, egymástól való függôségüknek és annak a képességüknek, hogy a jövôben felfedjék magukat. Ezért egyértelmû, hogy Polányi a megismerés minden szintjét arra hívja fel, hogy kutatásukat úgy tekintsék, mint ami egy átfogóbb valóság felé vezet, amikor azt írja: "És mivel én fontosabbnak tartom egy dolog jelentôségét, mint érzékelhetôségét, azt mondom, hogy az elmék és a problémák valóságosabbak, mint az utcakövek. Ez azt jelenti, hogy a valóságra vonatkozó tudásunkat egy szintre helyezem azzal a fajta elôzetes tudással, mely a természettudóst felfedezéshez vezeti.[29] A felfedezésnek a Polányi által kidolgozott paradigmája a megismerés valamennyi területének modelljévé lesz. Ez Proschnak egy másik ellenvetéséhez vezet.

Prosch azt mondja: "Tehát ahelyett, hogy a ,felfedezés'-t tekintenénk Polányi gondolkodása alapkövének és céljának, biztonságosabb lenne, ha egyszerûen azt a jellemzôt tekintenénk az alapkônek, ami valóban különleges gondolkodásában ... a járulékos-fokális megkülönböztetést."[30] Természetesen nem vitatom, hogy ez a megkülönböztetés Polányi tudáselméletének fundamentális alapelve. Ez az az alapelv, mely megmutatja nekünk a minden megismerésben jelenlevô közös struktúrát. Ám hogyha önmagában vennénk ezt az alapelvet, nem sikerült volna megragadnunk annak a jelentôségét, amit Polányi mindenkinek szóló mondanivalójának tekinthetünk. Polányinak nem az volt a célja, hogy egy új koncepciót találjon ki, hanem az, hogy megújítsa kultúránk morálját és szellemi alapjait. Azáltal, hogy a valóságot az érzékelhetôre redukálták, elszegényedett kultúrává lettünk, és képtelenek vagyunk rá, hogy értékeinket és eszményeinket kutassuk, mivel azokat nem szokás valóságosnak tekinteni. Csak akkor tudjuk legyôzni a morális inverzió problémáját, hogyha még ezeket az értékeket és élményeket is egy heurisztikus terület részeként tekintjük. Úgy vélem, hogy felfedezés-koncepciója ragadja meg Polányi meglátásának szellemét, mert ez mutatja meg, hogyan irányította Polányi figyelmünket a tudás természetének kutatásában a test és szellem dichotómiáiról az éppen mûködésben levô megismerés fenomenológiája felé. Úgy vélem, hogy a felfedezés a Polányi "posztkritikai" vállalkozásában inherensen jelenlevô felelôsség és növekedés konnotációit hordozza.

Egy másik mód, hogy a Polányi által minden megismerésre kiterjesztett nagyobb hálózatot meglássuk, az, hogyha Polányinak az igazságról és az egyetemes szándékról alkotott képe felôl tekintünk rá. Az evolúció általános története, mint már említettük, megszámlálhatatlan törekvést mutat egy értelmes létezés felé, és mindegyik egymást követô szintet a valósághoz való igazabb és mélyebb viszony jellemzi. "Minden személyes tudást" -- mondja Polányi -- az értékelés olyan személytelen mércéi irányítanak, melyeket egy én saját maga számára állít fel".[31] A bioszféránk preartikulált értelmében felismert heurisztikus törekvést úgy tekinti, hogy az élô dolgok arra törekszenek, hogy személyes pólusaikat a valóság egyetemesebb és külsô pólusaihoz kapcsolják. Az embereknek ez az alapelve abban vehetô észre, hogy nem attól vagyunk elégedettek, hogy jól érezzük magunkat, hanem attól, hogy a kiválóságnak olyan mércéit állítjuk fel, melyeket másokkal mint a valósághoz való kapcsolódásokkal megoszthatunk. Ez az egyetemes szándék a megismerés minden formájában jelen van. Ebben a tekintetben különösen érdekes, amit Polányi a Meaning-ben a látomásos mûvészetekrôl mond. A látomásos mûvészet az, amit Polányi a "társadalmi létezésünk inkoherenciái" elleni támadás kifejezésének lát. Bár ennek a "kerete" elválaszt bennünket a mûvészi ábrázolás megszokottabb formáitól, a látomásos mûvészet a maga teremtô módján a modern létezés feltételeirôl beszél nekünk, és ilymódon megvan a maga valóságra való vonatkozása. A képzelôerô ilyen mûveinek az igazsága valóban a bennlakozás olyan fokát követeli, melyet sokan nem kockáztatnának meg. Mindazonáltal tisztelhetjük ezeknek a mûvészeknek a mûveiben jelenlévô egyetemes szándékot.

A tudományos dogmatizmustól megszabadított hit

Ez a pont újra visszavezet bennünket Proschnak a verifikáció iránt táplált aggodalmához. Sejtésem szerint attól fél, hogy szubjektivitással vádolják, hogyha a természettudományok egyetemes szándékát a vallás egyetemes szándékával kapcsoljuk össze. Teljesen egyértelmû, hogy Polányi a bennlakozás fokozódását látja abban, ahogyan a természetes integrációktól a természeten túli felé, az én-központúaktól pedig az én-átadók felé mozdulunk el. A mítosz és a vallás keretében és történetében tényleg nagyobb önfeladással veszünk részt. Polányi ennek a nagyobb bennelakozásnak a hasznát abban látta, hogy ily módon magasabb értékû igazságokra teszünk szert. A következô idézet, mely a látomásos mûvészet és a vallás igazságát hasonlítja össze, ezt az egyetemes szándékot mutatja ki a természeten túli integrációkban.

A látomásos mûvészet megmutatta nekünk, hogy még ha a mûalkotás történeti tartalma egészen nyilvánvalóan nélkülöz minden valószínûséget, képzeletünk akkor is jelentéssé integrálhatja ezeket az összeegyeztethetetlen elemeket. Méghozzá olyan jelentéssé, mely nem fejezhetô ki semmiféle összefüggô, explicit kijelentéssorral; olyan jelentéssé, mely az érzések szintjén születik és ott is marad, de mégis valódi egyetemes [az én kiemelésem] személyes jelentés, nem pedig pusztán szubjektív személyes jelentés.

Bizonyos fokig és bizonyos emberek számára talán a vallásban megragadott jelentések is ilyenek. A tartalom továbbra is teljesen hihetetlennek tûnik a szemükben, és mégis olyan jelentésekre lelünk a teremtéstörténetekben, a csodálatos születések történetében, a keresztrefeszítés és a feltámadás történetében, amely az élet és a világegyetem egész jelentôségét a valódi és egyetemes érzés formájában fejezi ki. És azt mondhatjuk: nem számít, ha nem is pontosan ez a történet, akkor is valami ehhez hasonló valamiképpen igaz, sôt valamiképpen minden dolgok legmagasabb rendû igazsága.[32]

Polányi természetesen legmagasabb rendû igazságon nem valamilyen személyes szubjektív látomást értett, mely nem rendelkezik semmilyen ontológiai státusszal, még akkor sem, hogyha ezt nem lehet természettudományos megfigyeléssel igazolni.

Proschnak talán azért támadtak kételyei, mert nem ismeri a teológiai nyelvet és fogalmakat. Kritikájának befejezô részében Prosch két kiadatlan elôadásból idéz egy olyan részt, mely szerinte azt bizonyítja, hogy Polányi nem foglalta a vallás egészét a képzelôerô termékeinek fogalma alá, nevezetesen azt, hogy "Polányi jelezte, hogy a ,természetin túli'-n nem a ,természetfeletti'-t értette". Ezután Prosch a következôket idézi Polányitól: "ám itt felmerül a kérdés, hogy a természeten túli hatalmak, melyek vallási áhítatba ragadnak bennünket, vajon nem csupán a vallásos hit küszöbéig juttatnak-e el bennünket. A természeten túlit meg kell hogy haladja a természetfeletti?... Kételyeim vannak ezt illetôen."[33] Prosch egy másik kiadatlan kéziratot is idéz.

Lehet, hogy a Biblia értelme és a vallásos szolgálat rituáléja mélyen megindít bennünket. Lehet, hogy így van, ha úgy fordulunk feléje, mint szimbólumok összekapcsolásához...

Ez a találkozás és ez az érvelés arra késztetett, hogy elgondolkodjam: milyen módon szeretném, hogy eltemessenek... "A halandó halhatatlanságba öltözik", "Halál, hol a te diadalmad?" Most jövök rá, mennyire megvilágító erejûek ezek a szavak sorsunkat illetôen, még hogyha nem is szolgáltatnak semmilyen információt. És most el tudom gondolni, hogy teljes életem értelmét azok a szavak fejezik ki, melyeket a térdelô gyülekezet mond ki: "Mi Atyánk, ki vagy a Mennyekben", és így tovább, mégha a Miatyánk szó szerinti értelmében nem is hiszek."[34]

Az elsô idézetben Polányi nem látja szükségét, hogy egy harmadik kategóriát is bevezessen -- a "természetfeletti"-t --, a vallásos hit értelmét kifejezendô. Az általa használt kategória, a "természeten túli" alkalmas rá, hogy összegyûjtse a vallás jelentéseit. Azzal, hogy elutasítja a harmadik kifejezést, Polányi a Personal Knowledge-ban elfoglalt álláspontjához képest is következetes, ahol önmagát az olyan teológusok szövetségesének tekintette, mint Paul Tillich, aki a valódi reveláció természetfeletti eltorzítása ellen küzdött.[35] Polányi óvatosan azt mondja, hogy nézeteit egyetlen teológuséival sem azonosítja, ám ô is érti annak a felfogásnak a veszélyeit, mely a természetfelettiséget szó szerinti ténykijelentésnek tekinti. Ahelyett, hogy a vallási jelentést mint információt fejezné ki, Polányi arra hív fel bennünket, hogy az összeegyeztethetetlen elemek integrációjaként értsük meg, "melyeknek az a jelentôségük, hogy egy alapvetôen értelmes világ történetét foglalják magukban".[36] Úgy vélem, Polányit a második idézetben is így kell értenünk. Életének és halálának értelmét a tények nyelvén nem lehet adekvátan kifejezni, ám az élet, a halál és az örökélet keresztény fölfogású eseménye mindezeknek az értelmét összegyûjti.

1963 tavaszán, egy néhány héttel korábban Tillichhel folytatott beszélgetése után, Polányi elôadást tartott a Pacific School of Religion-ben "Tudomány és vallás: különálló dimenziók vagy közös alap?" címmel. Ebben az elôadásban Tillichre reflektál, aki akkoriban kifejezetten élesen szétválasztotta a természettudományt és a vallást két olyan különálló dimenzióra, melyek inkább elhaladnak egymás mellett, mintsem konfliktusban állnak. Miközben egészében véve nagyon rokonszenves volt számára Tillichnek az a szándéka, hogy megkülönböztesse egymástól a természettudomány tényszerû jellegét és a vallás szimbolikus természetét, Polányi azt akarta megmutatni, hogy a természettudomány egyrészt nem mentes a kétségtôl, másrészt egyáltalán nem lehetséges a természettudós személyes bennlakozása nélkül. Az elôadás ezért a hallgatólagos tudás struktúráját mutatta be és annak egyetemes alkalmazhatóságát, mely a természettudományra és a vallásra is kiterjed. Miután lefektette a két területnek ezt a közös alapját, Polányi a következôképpen hasonlította össze saját munkáját Tillichével: "Ha ez a vállalkozás sikeres lesz, akkor az emberi meggyôzôdések kielégítôbb összebékítését éri el annál, mint hogyha elismernénk, hogy a természettudomány és a vallás élesen szétváló dimenziók. A világegyetem szekuláris felfogása és annak vallásos értelmezése ahelyett, hogy elhaladnának egymás mellett, kölcsönösen megerôsítenék egymást. Ez a vállalkozás valamilyen értelemben Tillich vállalkozásának a párdarabjaként szolgálna. Tillich a hitnek a vallási fundamentalizmustól való megtisztításáért harcol; én ezt azzal egészíteném ki, hogy megtisztítom az igazságot a természettudományos dogmatizmustól".[38] Ha Prosch jobban ismeri, Polányit mennyire foglalkoztatta az a kérdés, hogy gondolkodása milyen viszonyban áll a vallással és a teológiával, és hogy gondolkodása mivel járult hozzá ezekhez, nem hiszem, hogy félreértette volna azt a véleményemet, hogy Polányi a teológiát és a természettudományt is heurisztikus vállalkozásra hívja fel. Én nem azt mondtam, ahogyan Prosch implikálja, hogy a teológia jobban megragadja a valóságot, mint a természettudomány. Ehelyett azt állítottam, hogy Polányi heurisztikus filozófiája a teológiát is arra buzdítja, hogy része legyen egy közös vállalkozásnak, méghozzá azokon a dialogikus és komplementer módokon, melyeket Polányi a fenti passzusokban javasolt.

Mostmár egyértelmûbb az arra vonatkozó bizonyíték, hogy a vallás és a teológia heurisztikus vállalkozás. Polányi gondolkodásának középponti jellemzôi -- a hallgatólagos tudás struktúrája, a minden megismerésre jellemzô személyes és egyetemes szándék, a valóság szintjei, a heurisztikus mezô és a kutatók társadalma -- mind a tudás kutatásával járó felelôsséget rónak minden megismerôre és a megismerés minden formájára. Mindazonáltal Polányi egy további lépést is sugall. Látnivaló, hogy az én-átadás integrációiról mint bennünket magukkal ragadó aktusokról kialakított felfogása teszi lehetôvé az isteni és az emberi találkozását. Polányi "átadás"-szava nagyon jól kiválasztott szó, mert megfelel annak a nagyobb fokú bennlakozásnak, melyet egy ilyen vallási tapasztalat megkövetel. Mielôtt Polányi a Meaning-ben kidolgozta az én-központú és az én-átadó fogalmait, a Personal Knowledge-ban már megelôlegezte az erre vonatkozó meglátását. "A hit aktusaként felfogott vallás inkább bennlakozás, mint affirmáció. Istent nem lehetséges megfigyelni, ugyanúgy, ahogyan az igazságot vagy a szépséget sem. Isten abban az értelemben létezik, hogy ôt kell imádni és Neki kell engedelmeskedni, és nem másképpen; nem mint tény -- ahogyan az igazság, a szépség és az igazságosság sem tényekként léteznek. Mindezek, ahogyan Isten is, olyan dolgok, melyeket csak úgy lehet megérteni, ha szolgáljuk ôket".[39] A Meaning-gel Polányi arra adott magyarázatot, hogy elfogadás révén miként lépünk be egy hitbe. Ez az elfogadás hasonló ahhoz, amit egy mûalkotás számára biztosítunk, azzal a különbséggel, hogy a vallásban nagyobb mértékben veszünk részt. Itt olyan messzire ment, amennyire csak tudott, hogy megmutassa, hogy egy ilyen típusú jelentés révén vagyunk képesek rá, hogy találkozzunk a valóság legátfogóbb szintjével. Polányi abban a tekintetben is nagyon bölcs volt, hogy ezt az én-átadást nem tette közönséges racionális tudás vagy igaznak tartás dolgává. Ehelyett a Meaningben is, ugyanúgy mint a Science, Faith and Society-ban, a Personal Knowledge-ban és a Tacit Dimensionban is, meghagyta számunkra a választási lehetôséget, hogy új módon úgy értsük meg a természettudományt, mint ami újra megnyitná számunkra a vallás által megismert valóságba vetett hit lehetôségét.

JEGYZETEK

20. Polanyi, Personal Knowledge, 347. o.

21. Uo., 283-86. o.

22. Uo., 285. o.

23. Uo., 284-85. o.

24. Edward Pols, "Polanyi and the Problem of Metaphysical Knowledge", In: Intellect and Hope, szerk. Thomas A. Langford és William H. Poteat (Durham, N.C.: Duke University Press, 1968), 58-90. o.

25. Polanyi, Personal Knowledge, 145. o.

26. Uo., 324. o.

27. Michael Polanyi, The Tacit Dimension (Garden City, NY.: Doubleday & Co., 1966), 32. o.

28. Uo.

29. Uo., 33. o.

30. Prosch (ld. 1. fent) 216. o.

31. Polanyi and Prosch (1. jegyzet), 442. o.

32. Uo., 159. o., magyarul: Polányi Mihály filozófiai írásai II., 268-269.o.

33. Prosch, 215. o.

34. Uo.

35. Polanyi, Personal Knowledge, 283. o. Ld. még Paul Tillich, Systematic Theology 1. köt. (Chicago: University of Chicago Press, 1951), 64-65. o.

36. Polanyi and Prosch, 159. o. magyarul: id. mû, 269. o.

37. Michael Polanyi, Science and Religion: Separate Dimensions or Common Ground? Philosophy Today 7 (Spring 1963): 4-14.

38. Uo.

39. Polanyi, Personal Knowledge, 279. o.