Egy palánkkal körülvett épülettömbhöz érkeztünk. A Vakok ás Süketnémák Intézete volt. Csak ekkor tudtam meg Pétertől, hogy a kapun át nem közelíthetem meg, mert ott szigorú őrség van, se be, se ki nem lehet menni, sőt a deszkakerítésen belül is zsidó munkaszolgálatosak látják el az őrszolgálatot, de ha belül vagyok már, nem lehet bántódásom. Néhány napig ott maradhatok és azután Péter számomra is hozza a papírokat. Nem volt idő a további magyarázkodásra. És Károly? Ne legyen rá gondom. Már Károly is nyugtatott. Felkapaszkodtam a kerítésre. Mindketten átemeltek. Leugrottam. Pillanatokon belül zseblámpák villogtak felém. Rohanó lépésekben közelítettek meg és közrefogtak. Valóban munkaszolgálatosak voltak.
- Hogy merészkedsz ide behatolni? Mit keresel itt? - támadtak rám ketten is.
- Anyámat, nagyanyámat akarom látni, azután megyek is tovább!
- Hogy képzeled, hogy azért csak ide így be lehet ugrani?
Már vittek is az "Irodába". Ott az Intézet gondnoka, Kanizsai Úr fogadott.
Szabályszerűen leigazoltatott. Ellenőrizte az általam elmondottakat, a névsorból kikereste anyám, nagyanyám nevét és még kikérdezett afelől is, miképpen tudtam meg, hogy ők itt vannak?
Azután a fiúk kíséretében az alagsori irodahelyiségből felvezettek a földszinten lévő tornaterembe.
Stern Oszi, csabai, jóvágású fiatalember látott meg és kiáltotta el a nevemet, mindjárt vállalkozott, hogy vigye a hírt édesanyámhoz, nehogy a váratlan öröm végzetes legyen számára.
A terem emeletes faágyakkal volt zsúfolt. Egy-egy rekeszben négy számára volt hely. Ketten fent, ketten lent aludhattak. A terem közepe táján, egy ilyen alsó rekeszben találtam meg mindkettőjüket. Odaborultam anyám, majd nagyanyám vállára, csókokkal halmoztuk el egymást és a nem várt nagy örömünkben csak sírni tudtunk anélkül, hogy szót válthattunk volna egymással.
Anyám 57, nagyanyám 79 éves volt. A biztos halálból menekültek meg, hogy elkerülhették a deportálást...Nincs idő most hosszabb beszélgetésre. Az emeletes faágy felső részén is ismerős arcok mosolyognak rám. Kedves barátom, kollegám, az 1942 óta munkaszolgálatot teljesítő dr. Fischer Ferenc csabai ügyvéd felesége, Brüll Böske ás lánya, Ica nyújtják felém a kezüket. 9 óra. Leoltják a villanyokat. Böske intézkedik, nekem is szorítanak valahol egy kis helyet. Boldogan fogadom a figyelmességét, látom ő itt otthon érzi magát. Halálos fáradt vagyok. Az előző két éjszaka is alig hozhatott álmot a szememre. Hiszen hétfőn már hajnalban felvertek: indulás Füleken át Losoncra, a hétfőről keddre virradó éjszakát a vonaton töltöttük el és ez a mai nap azóta, hogy a déli órákban megérkeztünk a Nyugatira bővelkedett izgalmakban, bár ezek az órák felejthetetlenek maradnak számomra.
November 29. Szerda.
A hajótöröttek szigete ez. Megmenekültek a viharos tengeren az elsüllyedéstől és most várják a szabadságukat hozó hajót, mely felveszi őket...A kivételezettek tábora ez, akik a szent földért, Izrael állam fennmaradásáért már eddig is jelentékeny támogatást nyújtottak. Elsősorban a vidéki rabbik és azok családtagjai, de sokan mások is...
Ez utóbbiak közé tartoznak anyámék is. Dr. Hein Ferencné - akiről már korábban is említést tettem - nagynénjét Békésről hozták be a csabai Dohánybeváltóba, ahonnan a deportáltakat útba indították...Az őrangyal szerepét Magdi töltötte be, aki férje összeköttetései révén egymaga megszervezte és jelentékeny összegeket sem sajnálva, megtalálta az utat a Gestapóhoz, hogy menekítse anyja húgát és annak lányát - és ha már benne van a mentési akcióban, barátjukról, a család fogorvosáról, dr. Szamek Oszkár és annak családjáról sem feledkezett meg. Dr. Heinné elérte célját...A Dohánybeváltóban a Gestapo pribékjei, a csabai Péli Lajos és más volksbundisták és a nyilasok segédlete mellett, embertelenül kegyetlenkedtek. Az inkvizíció eszközeivel kényszerítették vallomásra a kiszemelt áldozatokat. Nem volt elég számukra, hogy elűzték őket otthonaikból, de a visszatérés lehetőségének a gondolatától is megfosztották őket. Aranyat, ezüstöt, értéktárgyakat kinél dugták el, hová rejtették? ,,Itt döglessz meg, ha nem köpöd be...'' és bizony volt, aki már itt elvérzett.
Oszkár is túl volt már a verésen, a ,,személyi motozás'' már véget ért, amikor egy Sturmführer név szerint hivatta. Oszkárnak már ezek után fogalma sem volt, mi várhat még rá, mit követhetett el, hova viszik és nem könnyitette helyzetét az sem, hogy felhívták, nevezze meg név szerint családtagjait is...Oszkár szűkebb családján kívül így került sor anyámra is - aki sógornője -, nagyanyámra - aki anyósa volt és akikkel együtt a csabai rendőrkapitányság zárkájában kellett két éjszakát eltölteni és a harmadik reggel ,,kitoloncolták'' őket Csabáról, vonaton Pestre, a Nyugatira érkeztek. Innen gyalogmenetben tették meg az utat a Kolumbusz utcáig.
Ha Oszkár sejthette volna, hogy a Sturmführer megjelenése a színen nem valami extra kínzást jelent, hanem - Magdi révén - a szabadulásukat hozza, akkor megmenthette volna unokahúgát Lillykét és annak kisebbik fiát is. És így maradt ott szüleivel, feleségem Éva is...
Zsuzsi húgom egy régóta ismerős családnál, Almássy grófék erdőkerülőjénél, Nagy Sándor bácsiéknál bújt meg a remetei erdőben. Jóllehet teljesen egyedül álló kis tanya volt ez, de a szomszéd erdőkerülő figyelmét mégsem kerülte el, buzgalmában feljelentette, rászabadította a csendőröket, akik Zsuzsit a nagyváradi Gettóba hurcolták. Néhány nap múlva ott a deportáltak bevagonírozására került sor. Zsuzsit a lélekjelenléte nem hagyta cserben.
A véletlen a hullakamrába sodorta. Ott rejtőzött el és bár a gettó likvidálásakor oda is benéztek, nem fedezték fel. Ezt követő éjszakát a megürült csendőrőrszoba egyik ágyában töltötte, de felriadt, mert a csendőrök visszajöttek, lefeküdtek és a helyiségben lévő oszlopok mögé rejtőzve várta be a csendőrök eltávozását.
Másnap megjelentek a fosztogatók, a tolvajok, akik kirabolták a gettót és ezekkel együtt távozott, egy széket fogva a kerítésen átmászott.
Gyalog indult vissza Sarkad irányába. Útközben egy cigánylánnyal találkozott, vele cserélt ruhát. Az utat ezt követően részben már vonattal tette meg, az éj leple alatt érkezett vissza a remetei erdőbe, ahol Nagyék közelében lévő tisztás egyik szénakazlába fészkelte be magát. Onnan adott jelt Nagyék kisebbik fiának, Jóskának, amikor az reggel a kazal mellett elhaladt. Nagyék titokban hozták ide számára az élelmet, majd Zsuzsi által megszerkesztett táviratot adtak fel a gyulai postán a Mesternek s így jelentkezett halált megvető bátorsággal Péter, hogy Gyulán át Csabára, majd onnan az éjszakai vonattal Pestre csempéssze.
Böske itt a táborban már Schutzpasst is szerzett számomra, így legalább a táboron belül legalizálva lettem. Jó volt tudnom, hogy ez a közösség befogadott. Már alkonyodott, amikor hírül hozták, hogy odakintről, a városból látogatóim érkeztek, menjek a kerítéshez. Zsuzsa és Péter...A kerítés peremén át láthattuk egymást. Fiatalok, csupa derű, mosoly. Rajtuk nem látszott, hogy milyen időben is élünk...Péter elkérte a személyi irataimat, hogy felkészíthessen a tábor elhagyására, illegális életre. Másnapra ígérte a ,,Menekültügyi Hivatal'' igazolását arról, hogy az udvarhelyi alispáni hivatal irattárosaként menekültem Pestre...A születési bizonyítványomban majd az árja mivoltomon felül az is kitűnik, hogy a korosztályom túl van az akkori bevonulási korhatáron.
Péter kedvesen biztatott:
- Olyan ,,mesteri'' kezektől kapod majd ezeket, hogy nincs az a tábori csendőr, aki azokat a szabályszerűtől megkülönböztethetné, csak épp 15 évvel idősebbnek kell magadat maszkírozni...
November 30. Csütörtök.
Már állandó jegyem van. Így nem vagyok rászorulva a ,,vendéglátásra''. Reggel, délben, este részt vehetek a közétkeztetéseken. Polgárjogot nyertem. De ezt még meg kell szolgálnom. Tábori őrszolgálatra osztanak be engem is. Abban reménykedem, hogy nem kerül erre már sor, a papírok kisegítenek innen. Este azonban a megbeszélt időben hiába várom Pétert. Keresem a kerítésen túl is. Sehol...Hát csak ígéret volt?
December 1. Péntek.
Péter ma sem jelentkezett. Csak nem történt valami baja? Este gyertyafényben ragyognak az ágyak. Mindenütt meggyújtják a gyertyákat. Péntek este van.
December 2. Szombat.
Éva tanulótársával, a gyulai Lindenfeld Jenővel találkozom, akit eddig Csak hírből Ismertem. Ragyogóan zongorázik, nagyon tehetséges. Vakon született, neki ez az Intézet az otthona volt. Járt Csabán is, ő is Bacher Joli - a Csabai Akkordok szerkesztőjének - a tanítványa volt. Megfordult Éva szüleinél Is, boldogan emlékszik vissza az utolsó csabai házi koncertjére. Elmondja mit játszott és kik ülték körül a zongorát. Oly elevenen számol be minderről, mintha csak tegnap történt volna. Bemutatja sorstársát is, a fiatal újvidéki zongora szakos Schlesinger Lacit. Fogják, szorítják a kezemet. Boldogok, hogy van, aki meghallgatja őket. Reménykednek, hogy ők is kijutnak ebből a pokolból...
Az éjszaka rövid lesz, hajnali 4 órára osztottak be az első őrszolgálatra.
December 3. Vasárnap.
A váltótársam már jóval 4 óra előtt felkeltett. Még sötét éjszaka van. Csillagos az ég. Megkezdem az őrszolgálatot. A számomra kijelölt helyen, belül a kerítés mellett járok fel és alá. Reggel 8 óráig tart a szolgálat. Alig pirkad, amikor a tábor kerítésén rendőrök ugranak át...
- Ez védett terület! - kiáltom el magam, de az egyik egyenesen felém tart és felszólít, tüstént hagyjam el az ,,őrhelyemet'', ők veszik át a szolgálatot, mert megszűnt a védettség, megszűnt a tábor!
- Legjobb, ha nekem adja át az óráját, arany értéktárgyait, pénzét is, mert egy órán belül itt lesznek a nyilas pártszolgálatosok és kifüstölik az egész tábort mindenestül...
A lélegzetem is elállt. A M. kir. rendőrség közegei nem rémiszthetnek alaptalanul. Eközben a rendőrök a kerítésen belül, puskájukat kézben tartva, körülfogták a tábor egész területét. Menekülésről szó sem lehetett, de különben is, figyelmeztettek, ne csapjunk lármát, mert fegyverüket használják...
A tábor lakói minderről semmit sem tudtak. Észrevétlenül sompolyogtam vissza a tornaterembe, ahol még mindenki az igazak álmát aludta. Előbb anyámat, majd Böskét ébresztettem fel. Csak nehezen - miután többször is elismételtem az udvaron átélteket - értették meg, hogy tulajdonképpen miről is van szó és azután is csak hitetlenkedve fogadták a hírt: ,,az nem létezik, hogy ezt a tábort feloszlathassák, ez a tábor a Nemzetközi Vöröskereszt védelme alatt áll''! De unszolásomra - ,,ezzel is egy kis időt nyernek'' - mégis csak hozzákezdtek az öltözködésükhöz és a legszükségesebb néhány holmi összecsomagolásához is. Ez alatt a ,,rémhír'' lassan bejárta az egész épületet. És a hír - sajnos - valónak bizonyult...
Pontosan 6 óra volt, amikor a tábor kapuján egy nyilas felfegyverzett pártszolgálatos csapat tódult be. Negyven-ötven fekete egyenruhás, simlisapkás, árpádsávos, mindenre elszánt hóhér. De akadt köztük hat-nyolc KISKA egyenruhát viselő is. Előbb parancsot adtak, hogy senki el nem hagyhatja a helyiségeket, majd az újabb parancs szerint, mindenkinek értéktárgyaival együtt az udvaron kellett sorakoznia. De ez mar nem ment simán. Az épület legfelső traktusán felfegyverzett munkaszolgálatosok percekig megakadályozták a nyilasok behatolását. Az udvaron, az irodaépület körül a nyilasok nyomban tüzet nyitottak, ott halt meg a tábor gondnoka, Kanizsal is.
Mi ezalatt a termet el nem hagyhattuk, csak dermedten vártuk sorsunkat. Egy KISKA egyenruhás fiatal tűnt fel jóindulatával, emberségével. Sorra járta a termeket és az öreg, magukkal tehetetleneket nyugtatta, hogy rájuk nem vonatkozik a parancs, nem kell elhagyniuk az épületet, ők visszamaradhatnak.
Akkor felfoghatatlan volt számomra a. kegyetlenségnek és a méltányosságnak egy azonos időbeni gyakorlása, csak később tudtam meg, hogy zsidó fiatalok befészkelték magukat nyilas rohamcsapatokba, hogy ilyen vészes esetekben, a veszélyt vállalva, ott, ahol erre alkalom nyílik, segíthessenek...
Nagyothalló nagyanyám is így maradhatott az épületben vissza.
Ilyen előzmények után végül is kituszkoltak bennünket az udvarra. A megfélemlítés megtette a hatását. Az emberek minden ellenkezés nélkül teljesítették a nyilasok parancsait. Valahol a tábor távolabbi részéből még hallatszott néhány puskalövés, de itt a nyilasok csak ordítoztak, miközben egy hatalmas gyékénykoffert helyeztek el és mindenkit agyonlövetés terhe mellett hívtak fel arra, hogy abba dobják be megmaradt ékszereiket, aranytárgyaikat, pénzüket, ,,mert azoknak már amúgy sem vehetik hasznát''...Anyámon még volt egy vékony aranylánc, emlék a régi időkből. Ott állt mellettem, nem szívesen vált meg tőle. Láttam, hogy szépen megtelik a gyékénykoffer az ő lánca nélkül is, hát visszatartottam.
Azután szétváltunk, mert felállították a menetoszlopokat. Külön a nőket, külön a férfiakat és ezen belül a fiatalabb és az öregebb korúakat, és a sugárzó fényben elindult a menet. Fogalmunk sem volt, hová irányítanak bennünket...