Hosszú, vészterhes órákat töltöttünk állva a KISOK pályán. Mi úgy láttuk, mintha alkudozások folynának. Talán mégis van valami remény...Az már nyilvánvalóvá vált, hogy az SS rendelkezik velünk. Voltak, akik felismerték az SS Obergruppenführer Winkelmann generális helyettesét, az SS Ohersturmbahnführer Kurt Bechert. És valóban őt várhatták ide, mert megérkezése után a fiatal nőket, férfiakat újból oszlopokba állították, így alkalmam nyílt anyámat is szemmel tartanom. Hosszadalmas várakozás után elindultak az oszlopok...Emlékezetem szerint nemcsak a Kolumbusz utcaiak voltak ezen a napon a KISOK pályán. Voltak menetoszlopok, amelyek innen valamelyik pályaudvar felé Indultak el. A Kolumbusz utcaiak közül is egyes menetoszlopok célja a Józsefvárosi pályaudvar volt. Én is ezek közé tartozhattam.
Valahol az Aréna út - Demjanich utca táján jártunk, amikor az utcakereszteződésben a menetből hirtelen kiugrott és a járókelők tömegében elvegyült Lányi doktor (vajon mi lett a sorsa?), és amikor a Klauzál téren haladtunk át, az öregek oszlopa került mellénk. Egy alacsony, élteskorú rabbira lettem figyelmes. Botját a vállára helyezte erről lógott le az egész cókmókja, meggörnyedve járt alatta. Egy másodpercen múlt és észrevétlenül átléptem a másik oszlopba, ott termettem mellette és átvettem a botját, kezembe véve a motyóját. Belekaroltam, együtt mentünk tovább. Meghatott, hogy még ő hálálkodott nekem.
A Sors kifürkészhetetlen, ha ez a lépésem elmarad, talán utam a bergenbelseni haláltáborban ér véget előbbi társaimmal együtt...Most már csak néhány lépés és az Akácfa utca néptelen házai előtt állítják meg a menetet a nyilasok. A gettóban vagyunk.
Ennek a menetoszlopnak két szomszédos házat jelölnek ki. A házmester kinyitja a lakásokat. Teljesen kifosztva, üresek. A házban mindössze egy-két lakásban maradtak bent az eredeti bérlők. Ezek is várják a jobb lakásokba történő átköltöztetésüket. A rabbi bácsival egy második emeleti utcai lakásba kerülök. Ott már mások is vannak.
A közös sors gyorsan megnyitja egymás irányában a szíveinket. Telve vagyunk egymás iránt segítőkészséggel, jó szóval, jóindulattal és igyekszünk reménységet önteni egymásba. Velem egy szobában van még a Drechsler házaspár és 17 éves lányuk, Vera. Hamar összebarátkozunk, segítjük egymást. Drechsler papa terménykereskedő, a Vaskapú utcában van háromszobás lakásuk. Majd egyszer meghívnak oda...De most azon töprengünk, miképp tudunk a csupasz padlón éjjel elaludni. Terepszemlére indultam. A ház kapuja zárva. Az utca teljesen kihalt, de a szemközti telefonfülkében néha-néha mégis bedobnak a telefonálók egy-egy tantuszt. Valami légós őrség teljesít az utcában őrszolgálatot. Hírlik, hogy egyszer egy nap meleg ételt fogunk kapni. A ház pincelejárójánál néhány kimustrált rekamié, nyugágy volt. Egy ilyet felvittem a rabbi bácsinak, Drechsleréknek, meg magamnak is rekamiépárnákat szereztem. Persze felmerült a kérdés, meddig maradhatunk itt, meddig bírjuk ki és egyáltalán mi lehet a tervük a nyilasoknak itt velünk? Innen deportálnak, vagy innen visznek kivégzésre, vagy talán felgyújtják az egész gettót? A KISOK pályán, a déli órákban ragyogó napsütés volt, de este már hideg volt a fűtetlen szobában, csak a bőrbekecsemet teríthettem magamra. Hosszú nap volt és...Talán anyám is itt van valamelyik házban...
December 4. Hétfő.
Reggel egy fejkendős munkásasszony hozott némi csekélyke ennivalót nekünk, ő is ebben a házban lakik, Csepelre jár dolgozni. Készséges, amit tud, segít. Drechslerék a Vaskapú utcába küldték, én a Pannoniába, hogy hírt vigyen és a hír Péterhez is eljusson. Olyan igazolványa volt, mely szabad be- és kijárást biztosított a gettó területén.
Délelőtt az udvaron gyűltünk össze, belopódzott oda néhány napsugárnyaláb. Nemsokára kolompoltak, a kondérból híg levest osztogattak. Jól esett, hogy nem feledkeztek meg rólunk, meg hogy egy kis meleget kaptunk, de bizony annak semmi tápértéke nem volt. Szerencsénkre a csepeli munkásasszony estére visszaérkezett egy nagyobbacska csomaggal. Így Dreschslerék még befőttel is megvendégelhettek bennünket. De ami Számomra most még ennél is fontosabb volt, járt a Pannoniában is, legyek türelemmel...
A kis naptárban nem találok több bejegyzést, mely támpontul szolgálna a továbbiak leírásához. A lebukástól tartottam, ezért nem akartam már eleve magam és mások ellen adatokat kiszolgáltatni.
Még napokig éltem a gettóban. Nem adtam fel a reményt, hogy kiszabadulunk onnan. És egy nap, a kora délutáni órákban belépett Péter. Megint csak mosolyogva kért elnézést a pár napos késedelemért, dehát nagy ,,megrendelések'' voltak, előbb azokat kellett a Mester vezetésével elkészíteniük. Most mindent elhozott és mindent megszervezett ahhoz, hogy még az esti órákban elhagyhassam a gettót!
A táskájából egy valaha kékszínű öltöny, fekete kabát és kalap került elő, zsebéből a megígért papírok. ezek szerint kb. 16 évvel idősebbnek kellett lennem, mert nem tartózhattam a még behívandó korosztályba. Ennek érdekében Péter egy színházi maszkmester ügyességével, - miután zsírt és lisztet is előkerített - a megkívánt életkorhoz képest - 52 éves, de már megőszült embert varázsolt belőlem. És ez fontosabb volt, mint az iratok...Dehát tulajdonképpen mit is gondol, miképpen kerülhetek ki innen? Még egy sétabotot is adott a kezembe, a másikkal pedig a házban lakó és már eddig is sokat segítő nénibe karoltam bele, amikor elérkezett az idő a gettóból való távozásomra.
Péter már elment, magunkra hagyott. Egy feketekeretes szemüveg is előkerült még, ,,mert bizony nem jól látok és most, hogy bejöttem a csepeli ismerősömet meglátogatni, egyedül már nem talalom meg ezt a fránya bejáratot.'' Ezt a dumát kellett gyakorolnom, amíg a kihalt utcán a gettó hatalmas palánkkal elzárt bejáratáig nem értünk. Vaksötét volt. Szorosan egymásba karolva mentünk, amíg a palánkig értünk. Ott azután vakító reflektorfénybe kerültünk.
Igazoltatás. Rendőrök és egy nyilas pártszolgálatos vettek körül bennünket. Remegve szedtem elő a papírokat, de a néni szóval tartotta őket.
- Nem hagyhatom az öreg urat egyedül, menekült, ki sem ismeri itt magát, meg alig lát, engem volt meglátogatni
Alig kukkantottak a papírjaimba.
- Rendben van. Kísérje csak el a villamosig az öreg urat - mondta az egyik rendőr, és már kint is voltunk valahol a Dohány utca - Blaha Lujza tér tájékán. Elvegyültünk az utcai járókelők tömegében.
Hálás szívvel vettem búcsút ettől a nagyszerű, máig is ismeretlen asszonytól...