A Szabadság tér 12. az Amerikai Egyesült Államok követségének háza . Miután azonban a Horthy klikk hadat üzent és az USA-val is megszűnt a diplomáciai kapcsolat, az amerikaiak svájci követséget kérték fel állampolgáraik védelmére. De az amerikaiak követségén nemcsak a svájci, de a nagy-britanniai, a francia, a belga, továbbá a különös jogállású jugoszláv követség is helyet kapott.
Hivatalosan: Idegen Érdekek Képviselete cím alatt. Itt kapott helyet az exteritoriális joggal felruházott és még a nyilas kormányzat által is elismert palesztin küldöttség is. A svájci követség látta el ennek a kolóniának a védelmét és gondoskodott élelmezésükről is, egyébként mindegyik
Követség önálló életet élt. Ez tehát amolyan svájci ház, vagy svéd ,,védett'' ház volt, ahol az elhelyezés - sajnos - eleve lehetetlenné vált az üldözöttek számára, mert a forgalomban lévő védlevelek többszörösen meghaladták a hivatalosan kiadott és engedélyezett védlevelek számát és ahonnan a nyilasbandák összeszakítva, szemétbe dobva a védleveleket, az üldözötteket elhurcolták. Ez s ház relatíve, ebben az időben, maximális biztonságot nyújtott, nemcsak az említett követségek tagjainak, dolgozóinak, de néhány üldözöttnek is...
Éppen ezért ide bejutni, szinte c lehetetlenséggel volt határos. A kapun belül különlegesen kiképzett, vállas fiatalemberek (akik nyilván még nemrég munkaszolgálatosok lehettek), a svájci követség emblémás egyensapkájában látták el a kapuőri szolgálatot (úgy gondolom farzsebükben, minden eshetőségre számítva, pisztolyuk is volt). Csak nagy nehézséggel kerültem a kapun belülre, az előtérbe azzal, hogy a követségi titkár úrnak, Iritz Lászlónak hoztam üzenetet...Néhány perc múlva a lépcsőn feltűnt Laci robusztus alakja és a tőle megszokott energikus hangon utasította a svajci sapkásokat, engedjenek fel...
Reménykedve mentem Laci után a lépcsőn felfelé, de még fel sem érünk az első emeletre, ott a lépcsőkön, amikor magunkra maradtunk, Laci nekem támadt...
- Mi jutott eszedbe, hogy ide merészkedtél, nem súlyosbíthatod az én helyzetemet, nekem is életveszélyes lehet, ha megtudják kilétedet!
Erélyes szavai mögött azonban ott bujkált, hogy nem fog magamra hagyni. És valóban, már ott, a szavamat vette, hogy senkinek nem fogom elárulni kilétemet, változatlanul erdélyi menekült vagyok, aki a közigazgatásban dolgozott, mint irattáros. Valóságos kilétemről csak egy hivatalos személynek kell tudnia, és ez Fischer úr lesz, a svájci követség gondnoka.
Rövidesen Fischer úr elé is kerültem, aki bemutatkozásom során tartotta magát ahhoz, amit az irataimból megtudott és a beszélgetésünket is úgy irányította, hogy ne tehessek említést üldözött voltomról. Altiszti minőségben alkalmaz a követség, ha ehhez a konzul úr a hozzájárulást megadja. Fischer úr ilyen értelmű írásbeli előterjesztést készít a konzul úr részére, mivel az ünnepek előtt az ilyen beosztásban dolgozók hazautaztak és az adott körülmények között nem várható visszaérkezésük...Közvetlen főnököm Fischer úr lesz. Bizalmi munkakör. Máris ellátott utasításokkal...és egy svájci követségi sapkát választhatok az itt hagyottak közül, és természetesen arcképes követségi igazolványt is kapok, mert szükség esetén, házon kívül is kell szolgálatot teljesítenem. Reméli, hogy Lutz konzul úr mindehhez másnap hozzájárul.
Lacival az egyik gazdátlanul hagyott szobában találkozom újra és most közli, hogy ettél fogva teljesen idegenek vagyunk egymás számára. Nincs meg a kinevezése, csak megbízott követségi titkár, összekötő a svájci és a román követség között. Várja a kinevezését, vigyázzak tehát, ne rontsam el a sanszait...Lassan átlényegülök. Legbelül ujjongok - hiszen a fejemen már svájci követség sapkája - talán sikerül is végigjátszanom ezt a szerepkört, kifelé azonban nem szabad mutatnom az ujjongást, csak udvariasnak, fegyelmezettnek kell lennem. Mintha Csortos Gyulának ,,Hyppolit a lakáj"-beli alakítása felelne meg ennek. Az első ,,fellépésemre'' a harmadik emelet előcsarnokában került sor.
Az amerikai követség visszahagyott I. osztályú altisztje, Weisz úr trónolt itt egy íróasztal előtt. A kölcsönös bemutatkozás után elmondta, hogy az USA követe, a legnagyobb sérelmére, őt hagyta itt, hogy vigyázzon az épületre, minthogy felvidéki és magyarul is tud.
- Most mondja kollegám, mi értelme volt ennek, hogyan védjem én meg ezt az épületet és a benne lévő vagyontárgyakat a nyilas brigantikkal szemben? Már régen New Yorkban kellene a családommal együtt lennem és mert nem hagytuk el egymást, ők is itt maradtak!
Képzelhető mennyire megörültem ennek a kis Weisznek és amikor bemutatott a családjának, ott volt a felesége, az anyósa és a fia is. A magyart felvidéki akcentussal beszélte. Azután rám irányult az érdeklődése.
- Menekült? És nem kellett bevonulnia?
- Túl vagyok az ötvenen és így nem kellett.
Weiszné összecsapta a kezét.
- Ilyen fiatalos - látod Józsi - pedig nálad is idősebb és milyen jól tartja magát!
Weisz ezután eddigi munkaköröm, majd fizetésem felől érdeklődött és amikor informáltam alacsony irattárosi, illetményeimről, kihúzta a mellét és elmondta, hogy milyen fényes fizetést élvez és mennyit takarított meg dollárokban. Mindkettőnknek megvolt a publikuma és ezzel napirendre is tértünk. Informált arról is, hogy milyen sok amerikai állampolgár keresi fel ezekben a napokban is a konzulátust, mindegyik menekülni kíván Pestről, és mennyit lehet ezektől naponta keresni. Na majd megegyezünk - mondtn rejtélyesen.
Másnap Lutz, a konzul hívatott. Barátságosan fogadott. Leültetett. Németül közölte, hogy jó információkat kapott rólam és ezekben a napokban ennek milyen nagy fontosságot tulajdonít. Harminc nap után dönt a véglegesítésemről...Mosolyogtam, hol leszek én már harminc nap múlva...
Valóban, egy-két napig még tartott az ,,ügyfél'' forgalom. Jöttek a reménykedők, a mindent feláldozók az adakozók, akik abban bíztak, hogy útlevelükkel mihamarabb elhagyhatják Szálasi ,,birodalmát''...Ez alatt a bentlakók ellátása is biztosítva volt, de az intézményes kosztolásnak hamar végeszakadt, amikor a főváros ostroma megindult.
Nincs élelem, nincs villany, nincs víz, az utcai fronton a légnyomás összezúzta az ablakokat. Egymásra vagyunk utalva, segítünk magunkon, ahogy tudunk...El kell hagynom nekem is az egyik emeleti helyiségben kialakított hálóhelyemet és másokkal együtt biztonságosabb helyet kell keresnem. Így jutok el a földszinten lévő, eddig előttem ismeretlen igen tágas helyiségbe, ahol nem kis meglepetésemre egy-egy jól berendezett hálószobára bukkanok. Csodálatos stílbútorok, ágyak, szekrények, budoárok...és ellenséges pillantások. Ki is utasítottak volna, ha a többiek nevében is nem emelem fel a hangom. Be kellett látniok, hogy nem élvezhetik tovább elszigeteltségüket és néhányunkat be kell engedniök éjszakára...
Hiába is protestáltak ez ellen, a szükség megfosztotta ,,előjoguktól'' őméltóságáékat. Dr. Wilhelm Károly ügyvéd, kormányfőtanácsos, a Zsidó tanács korábbi elnöke volt ott a nejével. Nem szívesen hagyta magát zavartatni és egy felsőházi tag, báró - ha jól emlékszem - Splényi (?) Béla ugyancsak a neje őméltóságával. A későbbiek során bebizonyosodott, hogy ez az udvarra néző terem majdnem bombabiztosnak tekinthető és ezért egyre jobban megtelt az ott alvókkal...A másik ilyen felfedezésem az óvóhelyen volt. Az alagsor valóságos labirintus és ennek vége a szomszédos épület, a Hold utcai Postatakarékpénztár alatt volt, számtalan kis pincehelyiséggel. Az egyik ilyen kis lyukból hangos beszédre lettem figyelmes. Benyitok. Fiatal katonákat, karpaszományos gyalogosokat pillantok meg. Fegyverük is ott lógott a fogason. Riadtan néztek rám, honnan a csodából kerülök ide? Ők ugyanis az ,,összekötőjüket'' várták, ellenállók...Nagyon fiatalok voltak még...
Az orromat disznótoros vacsorák illata lebegte körül, persze arra vettem az irányt. Ez már a Postatakarékpénztár konyhája volt. A szakácsnők fiatal lányok voltak többnyire. Kedvesek, szívesek. Nemcsak jószóval, de hamarosan jó falatokkal is traktáltak. Az egyik lány ,,ugyancsak'' Erdélyből, Csíkből jött, hát nekem is hamarosan vizsgáznom kellett, dehát nem hiába voltam Maroshévíz közelében még a nyáron vasútépítő, sikerült hetet-havat összehordanom és, hogy ,,altiszti'' becsületemen se essék csorba, hát egy kicsit meg is paskoltam. Így nyitva volt az út a konyhához. Erzsike előtt olyan hitelessé váltam, hogy további terveket is szőtt, Erdélybe történő biztos visszatérésünk esetére.
És ha már annyi év után itt botorkálok a sötét szuterénben, be kell nyitnom egy másik szobácskába is. Itt őrizte hét lakat alatt Iritz László szépséges fiatal feleségét, az eddig csak kis szerepeket játszó színésznőt, Adriennt. Hermetikusan elzárva a világtól, Laci parancsa szerint egyáltalán nem mutatkozhatott. Így várta a felszabadulás óráját. Csak a kislányáért aggódott minden idegszálával. Ott maradt a nagyanyjánál, valahol a Bécsi úton. Egyébként a tükör előtt ült, olvasott, szerepeket tanult és ebből a biztonságból menekülni szeretett volna...
Odafent nem volt ilyen idillikus az élet. Az V. kerületi nyilasház vezető ,,testvérének'' a látogatása volt Lutzhoz bejelentve. Ilyenkor gondoskodnunk kellett, hogy a magas vendég látogatása alatt senkise csellengjen a folyosókon. Leeresztettük a folyosón a vastag drapériákat. A függöny mögül hallottam döngő lépteiket, amint jöttek és nem kis megkönnyebbüléssel, amikor eltávoztak.
Vajon miről tárgyalhattak? Mi lehetett az alku tárgya? Azt Lutzról és a svájci követségről feltételezni sem lehetett, hogy valami atrocitáshoz járult hozza, mégis itt kell megemlékeznem arról a szörnyűséges hírről, mely mindannyiunkat megrázott, és ez o svájci követség ,,védelme'' alatt álló Vadász utcai üvegháznak, a nyilas brigantik által történő megtámadása volt. Behatoltak és lövöldöztek! Sebesültek és halottak...Másnap elhurcolták a ház parancsnokát, Weisz Arturt és a Nemzetközi Vöröskereszt egyik vezetőjét, Komoly Ottó mérnököt. A svájci követség sem tudta megakadályozni a meggyilkolásukat...Vajon Lutznak fogadnia kellett a vezető testvért? Hiszen akkor mi sem vagyunk itt oly nagy biztonságban! Egyébként Herr Lutz odáig ment el az üldözöttek megmenekítésében, hogy a követségen bújkló Grausz Sándor nagy aggodalmát enyhítse, a feleségét ,,személyes védelme'' alá vette, majd ezzel az asszonnyal december utolsó napjaiban Pestről el is menekült és a későbbiek során, Svájcban - miután Grauszék törvényesen elváltak - a menekített asszonyt feleségül vette. Most már tudjuk, hogy Lutz a nyilasokkal szemben megközelítően olyan bútorságról tett tanúbizonyságot, mint Raoul Wallenberg, a svéd követségi tanácsos, aki személyesen állt ki a svéd védett házakba Schutzpassal menekített zsidókért. Lutz a háttérben maradt, de ezerszámra kaptak a svájci követség védett házaiban oltalmat az üldözöttek. Wallenberget a nyilasok lőhették agyon, nyoma veszett...Lutzot e vészterhes időkben szerzett érdemei elismeréséért Nobel díjra terjesztették elő...
Igen, meg kell említenem, hogy Fischer úr, az altiszti felvételem előtt azt is tisztázta velem, hogy házon kívül is kell szükség esetén szolgálatot teljesítenem. Ez érthető volt, hiszen annak idején a svájci követség a Stefánia úton székelt, így hát számolnom kellett azzal, hogy valami úton-módon el kell majd oda jutnom.
Fischer úr élt az alkalommal, sőt még ,,kísérőről'' is gondoskodott...Az utca elég zavaros képet mutatott. A Tőzsde palota Szabadság téri főbejáratánál a lépcsők felett és a Bank utca sarkán tüzérségi lövegek tüzelőállásban és nekem a Vigadó tér - Türr István utca sarkán lévő ház egyik III. emeleti lakásába kellett egy hölgyismerősének egy kis csomagot felvinnem.
- És ha már úgyis sétál, vigye magával ezt az aranyos kis kutyát is, hiszen hetek óta nem volt levegőn...
Svájci altiszti sapkámban, pórázon vezetve a fekete pincsit, kezemhen a kis csomaggal, borzongva, de háborítatlanul tettem meg ezt az utat is.
Már 1945. január első napjaiban jártunk, amikor a véletlen úgy hozta, hogy Varga Károlyról végre hírt hallok. Dr. Böszörményi Imre debreceni kir. ügyész is bebocsátást kopott a követségre. Nem vonult be és nem is teljesített a Szálasi uralom alatt szolgálatot. Apja református lelkész volt, így került Debrecenből a Kálvin téri református lelkészi hivatalba, de onnan is meg kellett lépnie. A Ráday utcában találkozott össze régi ismerősével, Vasas Mihály tanárral, akinek az invitálására felment hozzájuk.
Így érdeklődhettem Károly felől is.
- Károly, mint tüzelőfelelős tevékenykedik, fát vág Vasaséknál. Ők hárman jól megvannak - nyugtatott meg Böszörményi.
Őmaga azonban nyugtalan volt itt is...
Egyik éjszaka, amikor abban a ,,közössé''" nyilvánított nagy teremben aludtam, ahol Wilheimék oly szépen berendezkedtek, álmomból azzal keltettek fel, hogy a kapunál két vak fiatal dörömböl és a nevemet kiáltozva bebocsátást kérnek. A két zongorista volt a Kolumbusz utcából, Lindenfeld Jenő (a későbbiekben: Lényei) és Schlésinger Laci. Halálra váltan, mocskosan, kiéhezetten könyörögtek, engedjem be őket, különben a Dunának mennek. Az eddigi búvóhelyüket el kellett hagyniok, mert minden élelem nélkül maradtak, magukról pedig nem tudnak gondoskodni. Persze saját szakállamra beengedtem őket és másnap reggel hozzá kellett látnom a csutakolásukhoz. Volt mit hallgatnom Iritz Lacitól. Élelmünk már alig volt. Az egyik raktárban egy bádoghordóban málnadzsemet találtam teljesen megfagyott állapotban, ebből etettem őket. Azután minden nap a megmosdatásukkal kezdődött.
A követségen ezidőtájt kapcsolódtam bele egy bizalmas beszélgetésbe, melyet Krausz úr, a palesztinai (cionista) - a svájci követség védelme alatt szervezett kivándorlási akció vezetője - folytatott Weisz Aladárral (Erzsébet téri volt, textil nagykereskedő) és annak feleségével. Közeledésemre Krausz Miklós más irányba akarta terelni a beszélgetést, de megütötte a fülemet ,,Waldsee...'' Innen kaptam az utolsó életjelt Évámtól. Még a nyáron egy előnyomtatott levelezőlapon tudósított: ,,Egészséges vagyok'', de a címzésemen keze nyomát fedezhettem fel! ] Krausz Miklós épp azt magyarázta, hogy a ,,Waldsee'' a legocsmányabb náci hazugságok egyike, mert ez csak egy fedőnév, melyről nyugaton már tudják, hogy egy volt lengyelországi városka, Oskiecim, német nevén Auschwitz. Hírhedt haláltábor, ahol az öregeket, a munkaképteleneket, gyermekeket a megérkezésükkor egy ,,Fürdő'' épületbe terelik, az ajtókat hermetikusan elzárják, és a tussberendezésből halálos ciklongáz áramlik, majd a hullákat krematóriumokban elégetik. A kémény állandóan füstöl, a tábor lakói tudják, milyen sors vár rájuk...
Halálra dermedtem, nem tudtam elhinni, hogy ez valóság lehet...De Krausz úr kapcsolatai és a Szálasi brigantik rémtettei ismeretében, alig lehetnek Hitlerék felől kétségeim...Meg kellett kapaszkodnom az ajtófélfában, hogy végig ne zuhanjak. De még mindig reménykedtem, hiszen Éva mindössze 22 éves, fiatal, egészséges, kisportolt, bírja a megterheléseket, nem semmisülhetett meg a megérkezésekor...De a szülei! Imre, aki már itthon komoly beteg volt és Margit a törékeny fizikumával, a mindig mosolygó kis húga, Lilike, aki alig múlt el 17 éves, őket nem látom viszont? Nem, az lehetetlen! Nagyon fájdalmasan érintett...
Még rettenetes napokat éltünk át. Őrületes detonációk. Csak később tudtuk meg, hogy a Margit híd után a Lánchidat és az Erzsébet hidat is felrobbantották a németek. A Vörös Hadsereg osztagai már a szomszédos kerületekben vannak. Halljuk a nyugati pályaudvar felől felállított hangszórót. Magyarul és németül, változatlanul az értelmetlen harc abbahagyására szólítja fel a katonákat, és a lakosságot nyugalomra inti, de mindez hasztalan, tovább folynak a harcok...
Még egy-két nap és itt lesznek!
Már napok óta nagy pelyhekben hullt a hó. Aludni sem tudtunk már. Pedig a környék csendes volt. És akkor hajnalban - január 18-án - a kapuban feltűnt az első vörös katona...
Leírhatatlan volt az örömünk! Hiszen ez már nem is álom, ez a színtiszta valóság! Felszabadultunk! Felszabadultunk a már évek óta tartó lidércnyomás alól, vége a megaláztatásoknak, a bujkálásoknak, az idegeket tépő szenvedéseknek, szabadok lettünk! Egy új élet hajnala ez, új világ épül Magyarországon...
Az egy szál vörös katonát mindannyian körülvettük, ölelgettük, de ő nem sokáig hagyta magát ünnepeltetni. Feljött a lépcsőkön, felment az emeletre, folyosókon hol itt, hol ott nyitott a szobákba, ,,Nyemec soldat?'' - kérdezte és csak amikor megnyugtattuk, hogy ez a svájci követség épülete és ide német katona a lábát nem tehette be, nyugodott meg és hagyta el az épületet. De nem telt el egy óra sem, már újból ott voltak négyen-öten és a férfiakat leparancsolták a bejárathoz azzal a szándékkal, hogy elviszik őket. Meglepődtem amikor engem is beállítottak a sorba, bizony akkor nem tudtam, hogy miről is van szó, így kézzel-lábbal ellenkeztem, különösen, hogy az egyiknek a karórám is megtetszhetett. Megint csak a kapuőrségbeli fiúknak köszönhettem, hogy visszahagytak, nem kellett ismeretlen célból (talán csak ,,rabot''-ról volt szó?) velük mennem és az órám is (melyet utolsó együttlétünk alkalmával szeretett apósom, Imre - áldást mondva - kapcsolt a kezemre) megmaradt. A fiúk, kitűnt, oroszul is jól tudtak. Persze jelentettük az ,,incidenst'' Lutz utódjának, Herr Vonrussnak, aki nyomban intézkedett, hogy megfelelő orosz-nyelvű fényképes igazolvánnyal lássák el a követség alkalmazottait.
Ezen a reggelen a Szabadság térre és az Aulich utcára néző ablakokból figyeltük az eseményeket. A tér csendes volt. Az ablakban mellettem állt Évike, Weisz Aladár fiatal, 18 év körüli lánya, akivel eddig mindössze köszönési viszonyban voltam.
- Magának csak gratulálhatok - szólalt meg - édesanyámmal együtt megállapítottuk, hogy ezt a szerepet a Vígszínházban Törzs Jenő sem játszhatta volna el különben. Dehát kicsoda maga tulajdonképpen?
Az így megkezdett beszélgetést röviddel később egymásba karolva, lent az utcán folytattuk. Mindketten nagyokat szippantottunk a már annyira áhított friss levegőből. Szabadok voltunk! Nem zavart bennünket a Budáról áthalló ágyúzaj, a havas úttesten heverő lótetemek, elsétáltunk így egész a Bazilikáig és a Vilmos császár úton jöttünk visszafelé. Nekem további utam volt.
Mire visszaértünk a követségre, ott várt már az ezen a napon kiállított fényképes igazolvány: ,,Schweizerinche Gesandtschaft In Ungarn'' felirattal magyar, orosz és angol nyelven. (Írás közben került a kezembe, a hitelesség kedvéért itt közlöm magyar szövegét:
Hivatalosan igazolom, hogy: K. Gy. a svájci Követség Angol, Amerikai és egyéb Idegen Érdekek képviseletének akalmazottja. Az összes polgári és katonai hatóságok ezennel felkéretnek, hogy őt mindennemű támogatásban részesíteni szíveskedjenek. Svájci Követség Idegen Érdekek Képviselete m. b. dr. Zürcher sk. hivatalvezető.'' A szovjet katonai parancsnokság láttamozásával.
P.H.)
A Városliget felé vettem az irányt. Rohanva tettem meg azt az utat, hiszen december 2. óta semmit sem tudtam felőle. Reszkettem, féltem attól, mi ott rám várhat...Kihalt volt a Kolumbusz utca tájéka. Itt-ott feltűnik egy-egy alak. És bent, ugyanabban a hálóteremben, egy ablak melletti ágynál, háttal nekem, ott találom nagyanyámat, amint éppen rendezkedik. Talán még nagyobb volt most az örömöm, mint amikor először találkoztam velük itt. Csoda, Isteni csoda...Csak néhányan maradhattak vissza, amikor anyámmal együtt a nyilasok elhurcoltak. A visszamaradottak közül is voltak, akik a nélkülözéseket nem bírták ki, nem várhatták meg felszabadulásukat. Némi élelmük volt, mert ott maradt valaki, aki egyszeri étkezésükről gondoskodhatott. Egy ízben egy katona hozott be részére egy kis csomagocskát élelemmel, de nem értette meg a katonát és így nem tudta meg, hogy ki az az áldott szívű, aki nem feledkezett meg róla ezekben a rémséges napokban. Sok kellemetlensége volt. Süketsége folytán nem érthette meg a körülötte folyó eseményeket, sokszor azt hitte, most ütött az utolsó órája. Puskatussal kergették le légi veszély idején a pincébe és alig hihette, hogy még megláthatja a napvilágot. Süketsége megkímélte az ágyúzajtól, nem tudott az elesett munkaszolgálatosok hősi haláláról sem, talán teljes egészében fel sem fogta, hogy valójában ki volt szolgáltatva a nyilas hóhéroknak. Csak értünk aggódott teljes szívvel...
Anyám a Pannoniában már várt rám. Ő - Laci révén - mindenről informálva volt. Oszkár és családja is, mert már a Szabadság térre készülődtek. Anyámnak kész haditerve volt. Egy távoli, elmenekült rokona a Vörösmarty utcában lakott, ennek udvari lakásába költözködünk. Már egy szánkót is szerzett, erre tettem fel kis motyóját és ezzel fordultam meg nagyanyámért is, ezen vittem a Vörösmarty utcába. Itt babot, borsót, zsírt, lisztet találtunk, meg egy kevéske kristálycukrot is. A tüzelőre valót a közeli Nyugati pályaudvar külső pályatestén talált hulladékfából szedtük össze. Zsuzsi húgom még a Mester vendégszeretetét élvezhette egy darabig - ezt személyesen köszöntem meg a Baross utcai lakásban - majd a Mester és felesége beleegyezését kértem, hogy én gondoskodhassam Péterről is. Így egy ideig ők is a Szabadság tér lakói lettek.
Károly január l8-án, miután vonat még nem indult Békés felé, gyalog indult útnak. Határozott célja a Kastély utca 10. alatti háza volt, ahol felesége Jucika és gyermekei - miután nagyon rossz híreket kaptak Károlyról - kétségbeesve várták haza az ismeretlen helyen ,,eltűnt'' családfőt.
A Szentkirályi utca végében, a Mikszáth Kálmán téren egy földszintes lakásban székelt Puskin követ, ő képviselte, mint nem katonai hatóság a Szovjetuniót. Hozzá kellett mennem egy tolmácsunkkal a követség megbízásából az ellátásunk, élelmezésünk érdekében, de nemigen bíztatott. Mégis némi segítségét élveztük. Nagy szó volt ez akkor. De már az első alkalommal kijelentette, hogy magunknak kell ezt megoldanunk.
Az Idegen Érdekek Képviseletét legelőbb a jugoszlávok hagyták el. Sietve távoztak, miután az egyikük már megjárta az utat hazafelé és onnan kedvező hírekkel tért vissza. Rám hagyták a ,,raktárkészletüket''. Egy-két tucat barchet ing volt az egyik szekrény tetején. Vegyem el és akinek szüksége van rá, adjak belőle. Előbb a két vak zongoristát szabadítottam meg a feltűnően piszkos ingeiktől, de másoknak is juttattam az ingekből, amíg a készlet tartott. Vittem az Izabella utcában lakó nagybátyámnak, Miska bácsinak, egy nagy kenyeret is a hátizsákba dugva. Akkor érkeztek oda a rokonok a gettóból, rejtekhelyeikről. Ilyen ,,kenyér ünnepre'' nem számítottak. Unokaöcsém, Vörös László akkor még hiányzott a családból, ő hosszú utat tett meg Mauthausenből...
Néhány nap múlva, hogy Vas Zoltán lett Budapest közellátási kormánybiztosa és polgármestere, intézkedései nyomán megindult az élet Pesten. A legfontosabb élelmicikk, a tej volt és ezt már a Hold utcai csarnokban árulták is. A követség egyik alkalmazottja, Nagy Sándorné ennek hírére kis szatyrában egy tejes üveggel sietett bevásárolni, - és többé vissza sem jött. Nem messze tőlünk, a Vécsey utca sarkán ott feküdt egy vértócsában, az összetört tejes üveggel. Budáról a németeknek egy gránátszilánkja végzett vele...
Lassan újból megkezdte a működését a követség. Sokan fordultak meg, akik nem tudták elképzelni, hogy itt még normalizálódhat az élet. A pusztulás, a felrobbant hidak és a hosszú ostrom okozta romok láttán nem hittek abban, hogy 50 éven belül újjáépülhet fővárosunk. A látvány valóban lesújtó volt. A házak kiégve, félbe vágva, a Nagykörúton a lakások keresztmetszetükben, ég és föld között lebegtek, a Deák Ferenc téren az Adriai Biztosító épülete még mindig füstölgött.
A követség látogatói között találkoztam megmentőimmel, Valival és Lolival, ezzel a két csodálatos humanitású, bátor, emberi mivoltukban kimagasló egyéniséggel, kik kockáztatva saját életüket is, mentettek emberéleteket s ebben segítette őket ragyogó szépségük, elegáns megjelenésük, mely a grófi rang viseléséhez is elegendő lett volna. A pasaréti elválásunk óta eltelt időt nekik sem volt könnyű átvészelni. Soha nem tudom leróni hálámat irántuk...Most Párizsba készülődnek...
A követség vezetői előtt most már nem maradhatott titokban, hogy papírjaim hamisak voltak, mégis arra kapacitáltak, maradjak velük, felterjesztenek a berni kormányhoz, és státuszt kapok, svájci állampolgár lehetek. Megköszöntem a jóakaratot, de egy percig sem gondoltam arra, hogy elhagyjam hazámat, amikor végre felszabadultunk a Horthy-Szálasi fasiszta rémuralom alól. De még rendelkezésükre álltam. Mikor megtudták, hogy közeli ismeretségben vagyok az Ideiglenes Nemzeti Kormány külügyminiszterével, Gyöngyösi Jánossal, arra kértek, utazzam Debrecenbe és járjam ki, hogy a kolónia számára az élelmezés egy időre biztosítva legyen. Úgy éreztem, ennyivel tartozom ezekért a napokért.