A követség kérelmére, Csernisov városparancsnok utazási engedélyt adott élelmiszer felszállítására. Útitársam dr. Szatmári László ügyvéd volt (Szatmári Jenő, a 8 órai Újság munkatársának a testvére), vele indultam el február 13-án (kedden) este fél hétkor, a Nyugati pályaudvarról indított első személyvonattal. Csernisov által kiállított úti okmányok megtették a kellő hatást. Tiszti futárkocsiban helyezkedtünk el és szovjet tisztek társaságában tettük meg az utat Szolnokig - ez volt a vonat végcélja - ahová másnap reggel 7 órakor érkeztünk meg. Itt tudtuk csak meg, hogy a legelső vonat Debrecenbe majd csak a következő nap indul, így az éjszakát Szolnokon kell töltenünk. Szolnokot vasúti csomó pontjára tekintettel, a legtöbb légitámadás érte. A lakosság elmenekült és még nem térhetett vissza. Csend honolt a városban. Csényi Dezső vasutasnál (Pozsonyi út 51.) kaptam szállást.
Útitársammal felkerestem a századunktól két munkaszolgálatos bajtársamat, dr. Pécsi Zoltánt és dr. RadnaiLászlót, Pécsi ekkor már a szolnoki ügyészség vezetője volt, Radnai pedig a még távollévő atyja ügyvédi irodáját vezette. Itt tudtuk meg, hogy Pestről történt elindulásunkkal egyidőben a budai Vár is felszabadult, nagyon sok német katonát ejtettek foglyul és így most már egész Budapest a Vörös Hadsereg kezén van, de a Dunántúlon még komoly harcok folynak...
Február 15-én (csütörtökön) kora reggel már kint voltunk a teljesen rombadőlt, kiégett állomáson. Az állomásparancsnok a Csernisov által kiállított útiokmányok láttán biztosította az elhelyezkedésünket a tiszti kocsiba. A magyar-orosz kis zsebszótár kézről-kézre járt és így megtudtuk, hogy az egyik tiszt a matematika tanára valahol a Kazah Köztársaságban, a velem szemben ülő kapitánynak viszont a munkaszolgálatomat is végigkísérő kis öngyújtóm tetszett meg és ,,emlékül'' eltette. Késő este volt, mire Debrecenbe érkeztünk. Nagy volt a meglepetésünk, amikor a főutcára kerültünk. Szinte nyoma sem volt a háborúnak. Pest után valóságos oázisnak tűnt a szemünkben az utca tiszta képe, rendezettsége...
Az előírásoknak megfelelően, első utunk a városparancsnokságra vezetett. Meg voltunk győződve, hogy igazoltatásunk merő formalitás lesz. De nem így történt. Az eljáró tiszt szemében igen gyanús elemek lehettünk, talán kémek is, mert hiába mutogattam a követség fényképes igazolványát Csernisov dokumentje mellett, ki se engedtek bennünket.
Próbáltam telefonon Wiener Bandi, debreceni tekintélyes polgár, ugyancsak volt munkaszolgálatos barátom segítségét kérni, de nem jelentkezett a száma, s így reggelig ott tartottak bennünket. Reggel az ügyeletet más vette át, aki előtt percek alatt tisztázódott a helyzetünk és utunkra bocsátottak a zöldsapkás szovjet katonák...