Emlékezetem szerint négy nap állt rendelkezésemre, hogy Debrecenben a feladatomat végrehajtsam. Az első nap szombatra esett. Legelőbb Gyöngyösit látogattam meg a lakásán.
Meleg fogadtatásban részesültem és Gyöngyösi számos kérdést tett fel, mi van Pesten, tudok-e valamit a feleségemről, családomról, jó barátjáról, dr. Szamek Oszkárról, miben állhat a segítségemre és mik a szándékaim a jövőt illetően?
Kérdésemre, röviden elmondta külügyminiszteri kinevezésének történetét. Amikor 1944. október 6-án a Vörös hadsereg Békéscsabáról kiűzte fasisztákat, lapjában, az október l1-én erre az alkalomra megjelenő Alföldi Népújságban magyar, francia és szlovák nyelven vezércikkben hálával és ,,hódolattal'' köszönte meg Malinovszky marsallnak, hogy Békéscsabát, Békés megyét felszabadította a Horthy uralom alól. Megértést és könyörületet kért a város békeszerető népe számára, mert ez a nép még a háború sodrában is részvétet és megértést mutatott minden ellenfelével szemben és utálattal fordult el minden embertelenségtől. Apellált a túlnyomórészt szlovák ajkú lakosságra, melynek nyelve és lelkülete olyan sok hasonlóságot mutat az ugyancsak szláv, orosz néppel...
Nem telt el két nap sem, amikor Békéscsabán, a lakása előtt megállt egy katonai gépkocsi és egy vezérkari tiszt szállt ki belőle. Azzal a határozott utasítással érkezett, hogy Gyöngyösit azonnal a 2. Ukrán Front parancsnokságára vigye. Nem tudta ezt az intézkedést mire vélni. A felesége rémülten fogadta a hírt, de a tiszt feltűnő udvariassága mindkettőjüket némileg megnyugtatta. Csak Debrecenbe történt megérkezésekor tudta meg, hogy arra kérik, vegyen részt az Arcvonal Politikai Osztályának magyar nyelven megjelenő tájékoztatójának a szerkesztésében. Ez október első felében történt. Ezekben a napokban találkozott első ízben Békéscsabán Vas Zoltánnal, majd Szentesen Nagy Imrével. Ekkor felmerült már, hogy a megalakulandó Ideiglenes Nemzeti Kormány székhelye ne Horthy Szegedén, hanem Kossuth Debrecenében legyen. Jelentékeny része volt a koalíció létrejöttében is. A kormányalakítás idején pártja, a Független Kisgazda Párt külügyminiszterként delegálta. Vörös János ás Balogh István társaságában ment Moszkvába, ahol is egy hónappal ezelőtt (1945. június 20.) írták alá a fegyverszüneti egyezményt. Elmondta, hogy a szövetséges hatalmak részéről egyedül Vorosilov marsall, Magyarország Ideiglenes Nemzeti Kormánya meghatalmazásából pedig ők hárman írták alá ezen történelmi jelentőségű okmányt. És ezzel egyidejűleg máris hadat üzentünk a hitleri Németországnak.
Érdeklődésemre, hogy mi a kormány legközelebbi programja, mely megvalósulás előtt áll, arról tájékoztatott, hogy Valentinyi Ágoston igazságügy miniszter és ugyancsak két szegedi ügyvéd barátom, Burger Béla ás Koch László, akik most már magyarosított nevükön: dr. Bojta Ernő Béla és dr. Réczei László néven szerepelnek és miniszteri tanácsosok, készítik elő a várva-várt földosztásra vonatkozó jogszabályt, mely a nincsteleneket végre földhöz juttatja a nagybirtokok megszüntetésével. Ez már a második ilyen nagy horderejű kormányintézkedés lesz, mivel néhány héttel ezelőtt jelent meg egy miniszterelnöki rendelet, melyet ugyancsak ők terjesztettek elő a népbíráskodásról, a népbírósági eljárásról.
Minderről semmit sem tudtam, így érthető, hogy milyen nagyfokú érdeklődéssel fogadtam Gyöngyösi tájékoztatását. Gyöngyösi azt hitte, hogy engem politikai ambícióim hoztak Debrecenbe, és így, amikor rá kerülhetett a sor a tulajdonképpeni küldetésemre, készséggel jelentette ki, hogy szívesen áll rendelkezésemre, de most Csabára készül, pártja számára beszámolót tart ott, ahonnan csak hétfőn érkezik vissza. Így hétfőre beszéltük meg a találkozásunkat.
Így már nem voltam annyira meglepve, amikor a Gambrinus előtt összetalálkoztam szegedi barátaimmal, Bélával és Lacival. Mindkettőhöz meghitt, régi kapcsolatok fűztek és különösen Béla volt az, aki a Horthy időkben igen kellemetlen szituációból mentett ki, de Laci is patronált engem, mint ,,gólyát'' a szegedi egyetemen. Nagyon megörültünk egymásnak. Már mint jól informált, gratuláltam a ,,miniszteri tanácsosoknak'' történelmi küldetésük teljesítéséért. Ebédidő volt. Betessékeltek a Gambrinus különtermébe, ahol az asztalnál közrevettek és onnan mutatták meg nekem a kormány tagjait. Balogh páternak, a miniszterelnökségi államtitkárnak - aki a hosszú asztalnál velünk szemben foglalt helyet - be is mutattak mindjárt. Ebéd után - szombat délután lévén - már nem kellett visszamenniök a Pénzügyi Palotába, így együtt sétáltunk, betértünk egy feketére a Pénzügyi Palotával szemközti jóhírű cukrászdába és folyt belőlünk a szó. Mindegyikünknek volt mit mesélnie az átélt izgalmakról. Engem Laci merészsége hozott lázba.
Egy évfolyamtársam a szegedi járásbíróságon telekkönyvi bíró volt. Együtt regattáztunk a Tiszán, ,,Bütyökkel''. Őt sem kerülhette el a sorsa, SAS behívót kapott. A hadnagy úrnak egy Miskolc melletti hadiüzem parancsnokságát kellett átvennie, de inkább illegalitásba vonult, előbb azonban felajánlotta Lacinak a behívóját. Amikorra Lacinak munkaszolgálatra kellett bevonulnia, már mint Réczei Dezső hadnagy, a szóbanforgó hadiüzem parancsnoka volt és mint régi ,,szocdem'' együtt dolgozott ott pártjával. Mire a Vörös Hadsereg Szegedre ért, már ő is otthon volt. Kitörölhetetlen emléke maradt, ezért vette fel a Réczei nevet...
A következő napon, vasárnap, egy ebédmeghívást kaptam, majd Lacival kisétáltunk a Péterfia úton a Nagyerdőig. Ismerős tájék volt ez számomra, hiszen 1940. augusztus 31., az ,,Erdélyi bevonulás'' napja Debrecenben ért. Éva segítségével aznap szereltem le, mint a Debrecenben állomásozó légvédelmi tüzérség ,,ellátó tisztje''. Valahol a periférián, a Kaszagyárban volt az állomáshelyünk és itt a Péterfia út végében volt a kinti lakásom. Nem messze tőlem egy ügyvéd családnál volt beszállásolva Szamek Oszkár és barátunk - a minden szépért rajongó - Révész Sanyi, ugyancsak csabai fogorvos, akik már akkor igen méltatlan beosztásban voltak kénytelenek a ,,fegyvergyakorlaton'' részt venni.
Hétfőn délelőtt a Pénzügyi Palota két-három egymásba nyíló szobájában a Külügyminisztériumot kerestem fel. Ott készítettem el egy előterjesztést a svájci követség meghatalmazására hivatkozással, minthogy a kormány részéről a ,,diplomáciai kapcsolatot'' a normális idők gyakorlata szerint a Külügyminisztériumnak kell a külképviseleti hatóságokkal fenntartania. Gyöngyösi a maga részéről néhány sorral a kérelmet támogatta és a ,,szolgálati út'' betartása érdekében a Közellátásügyi miniszterhez küldött vele. A Közellátásügyi Minisztérium a Pénzügyi Palota földszintjén volt néhány szobában. Gyöngyösi soraival egy-kettőre bekerültem Faraghó Gábor Közellátásügyi miniszterhez, volt altábornagyhoz, a csendőrség felügyelőjéhez. A kormány elnökéről, az 1. magyar hadsereg átállt parancsnokáról, Miklós Béláról már ekkor hallottam. Tudtam azt is, hogy még Horthy meghatalmazásából a különbéke megkötése érdekében Moszkvában járt. Arról azonban, hogy Faraghónak milyen szerepe volt a fegyverszüneti tárgyalásokon, továbbá, hogy Dálnokival és az Ideiglenes Nemzeti Kormány honvédelmi miniszterével, Vörös Jánossal, - a Horthy hadsereg volt vezérkari főnökével együtt - ő tárgyalt első ízben a Szegeden megalakult MKP Ideiglenes Központi Vezetősége két tagjával, Gerő Ernővel és Nagy Imrével, amikor felkerestem, még nem volt tudomásom. Hihetetlen volt számomra, hogy Horthy altábornagya, a csendőrség felügyelője az új demokratikus Magyarország felépítésével egyetért, azt céljául tűzi ki és célkitűzése őszinte lehet. Ezt az ellenérzést nem tudtam, de nem is akartam magamban leküzdeni. Néhány kérdést tett fel:
- A kolonia ellátásának biztosításara a kormány az adott helyzetben nem vállalkozhat. Hány alkalmazottja van a követségnek?
És a választ jóformán meg sem várva, már nyúlt is az íróasztalán lévő blokkhoz, melyre feljegyezte az adatokat.
- Majd meglátom mit tehetek, egy-két nap múlva jelentkezzék nálam.
Ezt a kronologikus felsorolást most annak köszönhettem, hogy írásom közben előkerült az ugyanolyan formátumú kis naptár, mint az 1944-es, 1945-ről is. A noteszban mindössze 4 sornyi hely van egy-egy nap megjelölése után, de ez elég ahhoz, hogy a már-már feledésbe ment napok eseményei, ha szürkén és fátyolozottan is, de újból előtörjenek.
Az l945-ös kis noteszban az első bejegyzés február l3-ról van. Vagyis az a keddi nap, amikor a Nyugatiról kiinduló első személyvonatra felszálltam. A noteszen kívül még két dokumentumot is találtam, amelyek a debreceni tartózkodásom idejére esnek. Pontosabban február 21. napjával vannak összefüggésben.
Ezek közül elsőnek az alábbit közlöm:
,,Igazolom, hogy dr. K. Gy. budapesti, Szabadság tér l2. sz. a. lakos, követségi tisztviselő 1945. február 21-től a mai napig a Debrecen Hatvan u. 6. sz. a. kórházban volt ápolás alatt bronchitis és colitis betegsége miatt. Debrecen 1945. III. 7. Perényi sk. gh. tisztviselő.A másik pedig:
Debreceni M. Kir. Tud. Egyetem Sebészeti Klinika (körbélyegző)''.
,,Közellátásügyi minisztertől.Szervezetem a munkaszolgálat éveiben, a szökésem idején, a gettóbeli napokban és az azt követő bujdosásomban az éhezést megszokta, a felszabadult Debrecenben minden átmenet nélkül egyszerre a normális étkezés örömei közé csöppentem. Nyilván erre reagáltam, amikor az akkori járványos ukrán betegséget megkaptam. A magas láztól az éjszaka aludni nem tudtam. Reggel már az ágyból felkelni sem bírtam. Másnap Erdeiék előszobájában összeestem. Lázam 39-40 fok között volt. De arra még világosan emlékszem, hogy egy alkalommal, amikor a lakásban botorkáltam Erdeiék távollétében, az egyik szekrény polcon megtaláltam monogramozott zsebkendőimet, melyeket Erdeiné szerint ugyancsak ,,az oroszok zabráltak el''.
10.552 szám/l945. K. M. Vásárlási és szállítási engedély. Engedélyt adok a budapesti svájci követségnek, hogy tisztviselői élelmezésének biztosítására Békés vármegye területén 80 kg lisztet, 60 kg burgonyát, 60 kg zsírt és húsneműt bevásárolhasson és azt Budapestre szállíthassa. Fentiekről Békés vármegye közellátási kormánybiztosát, valamint Budapest közellátási kormánybiztosát és polgármesterét értesítem. Debrecen,1945. febr. 2l. Faraghó sk. közellátási miniszter.
Svájci követségnek, Budapest Szabadság tér 12. Magyar Közellátási Minisztérium'' (körbélyegző: középen a Szentkorona címerével).
A szovjet orvos-kapitány nézett be hozzám, megvizsgált és azonnal intézkedett, február 21-én kocsin vittek de a Hatvani utcai kórházba. Ezzel egyidőben útitársam, dr. Szatmári visszautazott Pestre a Faraghró engedélyével szerzett élelmiszerekkel.
Lázam a kórházban sem hagyott alá. Réczei Pici mindjárt az első nap meglátogatott és másnap is ott volt a kórházi ágyam mellett. Mindennel ellátott, ezen felül vállalta, hogy anyámnak szóló levelem mellé egy kis csomagot is tesz és gondoskodik annak Pestre küldéséről. A harmadik, negyedik nap már egy kissé jobban voltam, csak anyámék sorsa aggasztott. Úgy számítottam, hogy március elseje körül, elhagyhatom a kórházat és akkor Pest helyett előbb Csabára megyek, hogy lássam, mi történt a saját és anyámék lakásával?
Négy nap múlva a vasárnapi beteglátogatók között ott volt Réczei Laci mellett Bojta Béla is, aki elérkezettnek találta az időt most már arra is, hogy megkérdezze, mik a további terveim? Mint az igazságügyi tárca képviselője biztosított arról, hogy mint népfőügyész, bíró, különösen a Népbíróságok Országos Tanácsának szakbírájaként - mely az akkor szervezett népbíróságoknak volt a második és egyben utolsó fóruma - vehetek részt a demokratikus újjáépítésben. Mindezt nagyon megtisztelőnek tartottam, de ezeket a tisztségeket akkor elhárítottam.
- Ha akartok velem valamit kezdeni - mondtam - akkor a németekkel szembeni represszáliák témaköre az, ami
engem érdekel.
- Dehát az nem tartozik az igazságügyi tárcához!
- Hát melyikhez, csak nem a Népjóléti Minisztériumhoz?
- Belügyi kérdés lesz az.
- Hát akkor rendőr leszek.
Ezen Bojta is, Réczei is meglepődött.
- Ilyen harcias lettél egyszerre? És mit értesz represszáliák alatt? A kormány eddig nem foglalkozott ezzel a kérdéssel.
- Hatályos megtorló intézkedéseket a hitlerista, volksbundista, megszálló német csapatokat támogató, egyszóval a hazaárulókkal szemben, utoljára, de nem utolsó sorban azok ellen, akik valamely fegyveres német alakulatnak (SS, SA) tagjai voltak, vagy akár német hangzású nevet vettek fel a második világháború alatt.
Érdeklődéssel hallgatták felsorolásomat, majd megkérdezték, mit tennék velük?
- Az újjáépítésben kötelező, tevékeny részvételt írnám elő, a munkaképtelenek meghatározott időre szóló internálásukat rendelném el, esetenként a Németországba való áttelepítésüktől sem riadnék vissza.
Béla megpróbált még egyszer meggyőzni arról, hogy mint ügyvédnek, az igazságügy szolgálatában lenne a helyem, miután azonban - nem kis meglepetésemre - magam is tűzbe jöttem a váratlan ideától és kitartottam hirtelenében megfogalmazott terveim mellett.
- Ez Erdei Ferenc belügyminiszter hatáskörébe tartozik, ezt neki kell szóvá tenni. Erre legalkalmasabb persze Gyöngyösi, aki egyébként is meglátogatni készül.
Csak elmenetelük után próbáltam magam beleélni a felvázoltakba. Hogyan is lenne az?
Másnap még mindig rossz közérzetem volt, de már szabadulni szerettem volna a kórházi ápolás alól. Kedden, február 27-én a szabadulási, vagy méginkább a tettrekészség vágya olyan erős volt bennem, hogy engedély nélkül kislisszoltam a kórházból.
Végre újból szabad levegőn! Délfelé járt az idő, a Gambrinusba igyekeztem. A véletlen úgy hozta, hogy ott Gyöngyösiékkel találkoztam össze. Gyöngyösiné már akkor azt újságolta: hallotta, hogy rendőrfőtanácsos lesz belőlem...
A következő nap, szerdán, Gyöngyösivel azt a korábban megkezdett izgalmas beszélgetést folytattam, mely a deportáltak soronkívüli hazahozatalára vonatkozott. A kormány nem tehet semmit, ezt a kérdést a szovjet fegyverszüneti tárgyalások során sem érintették, mert ezt a szovjet tél magának tartotta fenn, de tud arról, hogy egy ottani állami bizottság foglalkozik a kérdéssel. Katowice és Krakkó környékén mintegy tízezer magyarországi deportált várja a hazaszállítását.
Csak Éva is közöttük legyen! Legjobb volna most mindjárt Csaba helyett odautazni de azt mondják ez lehetetlen, abban a térségben még harcok folynak...
Gyöngyösi lehetővé teszi, hogy Molnár Erik népjóléti miniszter figyelmét a deportáltak ügyére felhívjam.
Furcsa, a kommunista miniszter előszobájában bóbitás szobalány fogad és azt mondja, mindjárt bejelentem a ,,kegyelmes asszonynak"...Molnárné átkísér férje dolgozószobájába. Valamikor Kecskeméten ügyvéd volt és így ,,kedves kollegámnak'' titulál a miniszter elvtárs. A feketekávé mellett megtudom, hogy Gyöngyösivel beszélt az általam felvetett kérdésről, sőt a ,,represszáliákról'' is, de a deportáltak soronkívüli hazahozatalának a problémája még nem időszerű, majd ha a kormány Pesten lesz.
Már március elseje is elmúlt. Még mindig a kórház ápoltja vagyok. Felmerül, talán sárgaságom van? Munkaszolgálatos bajtársam Faluhelyi György látogat meg. Ő már Németországból szökött vissza a századtól. Hány fiatalt gyilkoltak meg a Hitlerjugendek! Le kell ezekkel visszavonhatatlanul számolni!
Március 3. Szombat. Újból Gyöngyösinél. Közli, hogy Erdei hétfőn fogad. Anyámnak levelet, egy kis ajánlott csomagban élesztőt, vajat küldtem. Hétfőn végre a kórházat elhagyhatom. Vasárnap meghallgatom Balogh páter előadását: ,,Mit láttam Moszkvában?'' A fegyverszüneti tárgyalások idején szerzett tapasztalatairól, élményeiről. Nagyszámú a hallgatóság, de az előadás felszínes.
Március 5. Hétfő. Erdei a délelőtti órákban fogad. Sötétkék öltöny van rajta, de olyan tükörfényes, hogy akár megláthatom magam benne. Igen barátságos. Hallott már rólam, dehát mondjam el, mit is értek ezen: ,,német represszáliák''?
Őszintén megmondja, eddig nem szerepelt a minisztérium tervében ilyen intézkedés, de igen helyes felvetésnek tartja, felkér, dolgozzam ki a javaslatomat. Rendőrfőtanácsosként felvesz a minisztérium státuszába, de erre csak néhány hét múlva kerülhet sor. Újabb szervezeti intézkedéseket most már csak akkor hajt végre, ha a kormány felkerül Pestre. Itt most még egy széket sem tudna ehhez az egységhez biztosítani, a kormány áttelepítésével egyidejűleg keressem fel a minisztériumban.
Miután ezzel az audiencia is tulajdonképpen véget ért, fesztelenül mondom el, hogy az a megoldás nekem éppen kapóra jön, mert anyámék ezidő szerint még Pesten vannak és az ő hazajövetelüket is elősegítendően megyek most Békéscsabára, ahol néhány napot szándékozom maradni és utazom vissza Pestre, hogy őket Csabára lekísérjem. Ehhez még majd a kitelepítési kormánybiztos engedélyét is meg kell szereznem. Erdei mosolygott.
- Persze gondolhattam volna, L. Gyöngyösi ajánlotta hozzám, hogy Csabai! Dehát ez kitűnő. Egy baráti szívességet kérek.
- Parancsoljon miniszter Úr.
- Hangsúlyozni kívánom, hogy ez egy baráti szívesség és semmit sem változtat az iménti megállapodásunkon. Nekem végtelenül kellemetlen, ami Békéscsabán folyik. Van ott egy Filipinyi nevü rendőrkapitány, aki egyáltalán nem respektálja a központi kormányzat intézkedéseit. Túl balosak a csabai elvtársak. Úgy néz ki, hogy ott egy független tanácsköztársaság akar lenni. Ha Ön ott ügyvéd volt, akkor bizonyára rendelkezik olyan összeköttetésekkel, hogy ezekről az anomáliákról tudomást szerez és elérheti, hogy ezt a Filipinyit leváltsák, elmozdíttatják a rendőrség éléről. Persze a legszívesebben venném, ha erre az átmeneti időre Ön venné át a kapitányság vezetését. Ismétlem, ez egyáltalán nem érinti az Ön minisztériumi kinevezését. Azért hangsúlyoztam, hogy baráti szívességet kérek, mert ehhez a jelenlegi szituációban semmiféle hivatalos iratot nem adhatok ki és lehetőség szerint kerülnie is kell annak hangoztatását, hogy erre a belügyminiszter kérte fel. Ez nem lenne tanácsos. Szobek elvtárs, Békés megye főispánja, jó barátságban van ezzel a Filipinyivel, aki meg nem engedhető dolgokat visz végbe. Persze, ha ez Önnek - nyilván az ottani adottságok miatt, amivel számolnia kell - nem sikerülne, nem írhatom az Ön terhére, hanem várom, hogy elfoglalja a helyét a minisztériumban...
(Ide kívánkozik: Még az 1946-ban megtartott Magyar-Szovjet Társaság első kongresszusán, mint küldött vettem részt és e minőségemben, a többiekkel együtt Rákosi Mátyás is fogadott. Amikor meghallotta, hogy Békéscsaba küldöttje vagyok, komoly szemrehányósokkal illetett: ,,Mit csinálnak ott maguk, baloldalt frakciósok, tanácsköztársaságot?)
Talán itt fejezhetném be az emlékezéseimet és kedves Olvasómra bízhatnám, hogy miképp is fejeződött be az utam Csabán, átvettem-e a rendőrkapitányság vezetését, vagy megvártam a kormánynak Pestre történő áttelepülését és a Belügyminisztériumban foglaltam el a kijelölt helyemet...Rendkívüli idők voltak ezek, nem lehetett előre semmit sem tudni, és így talán nem lesz érdektelen, ha ott folytatom, ahol abbahagytam.
Visszamentem Gyöngyösi Jánoshoz és beszámoltam Erdeivel folytatott beszélgetésünkről. Gyöngyösi rosszallását fejezte ki, hogy Erdei ilyesmire kíván felhasználni.
- Nem vagy te párttag, nem ismered a csabai helyzetet, ha nincs Erdeitől hivatalos megbízatásod erre, szóba sem fognak állni veled.
Kapacitált, hogy másnap újból keressem fel Erdeit és kérjek tőle írásbeli felhatalmazást, különben eleve sikertelen marad az akció. Egyébként megpróbál még itt Debrecenben összehozni Szobek Andrással, aki a hét elején mindig bejön autóval Debrecenbe és akkor majd együtt utazhatok vele Csabára és útközben diplomatikusan szóba hozhatom az Erdeitől hallottakat.
Mielőtt elbúcsúztam volna Gyöngyösitől, még egyszer a deportáltakat hoztam szóba, de változatlanul úgy informált, hogy ezidő szerint ebben a kérdésben még semmit sem lehet tenni.
Erdeit másnap reggel újból felkerestem. Vázoltam előtte a Gyöngyösi aggályait, de álláspontja mellett kitartott.
Most már indulhattam. - Még Gyöngyösinét megkértem, hogy a megvásárolt szép veknimet juttassa el anyám pesti címére.
Szobek mégsem jött be Debrecenbe, így hiába vártam az autójára is. Március 7-én Várad - Csaba között a vasúti forgalom nem volt biztonságos, így Szajol felé indultam el.