Március 13-án, kedden délben, újból a csabai állomáson vagyok. Most már mint gyakorlott utas, nyomban felkeresem az állomásparancsnokságot ahol az eddigiekhez képest a legnagyobb megtiszteltetés ér, a szovjet állomásparancsnok személyesen ültet fel a kijelölt tiszti kocsiba. A fülkében szovjet tisztek, altisztek. Az állomásparancsnok néhány szóval rájuk bíz. Nagyon barátságosak, megindult a ,,beszélgetés'' közöttünk. Az egyik nevét - a későbbiek során - feljegyeztem: Elhem JenkIef. Vele és a társával az úticélunk csak Szajolig azonos, a vonat is csak addig megy. Pestre nagyon kíváncsiak, még eddig nem jártak ott. Elkérik a Pesti címemet, miután vállalkozom arra, hogy majd kalauzolom őket. A vonat a csabai állomásról azonban csak éjjel Indult el, akkorra már aludt a társaság, mire felébredek: Pusztapó. Rövidesen Szajolban vagyunk, elbúcsúzunk egymástól: ,,Daszvidánya!'' Szajoltól csak Szolnokig megy a szerelvény, ez alatt egy kozák őrnagy az útitársam. Szolnoktól már csak tehervonat indul, erre az utolsó percben szállok fel, egy fékbódéban helyezkedem el. A vonat délben Kispesten megáll, tovább nem is megy. Innen a Vörösmarty utcáig ezzel a nagy cuccal bizony nehéz lesz bejutnom. Már arra nem is emlékszem vissza, hogyan és mi módon, de szereztem valahonnan egy kis kézikocsit, arra tettem a hátizsákot és Kőbányán keresztül délután 5 óra tájban érkeztem meg a Vörösmarty utcába. Sajnos mindannyiukat legyengült, rossz állapotban találtam. Anyám és húgom, Zsuzsi is beteg. Nagyanyám nehezen szánja rá magát az útra, haza Csabára. Minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy mielőbb otthon lehessenek. Én magam is betegnek érzem magam. Hiába, sok volt ez mindannyiunknak...
Az egyhónapos távollétem alatt bámulatos az előrehaladás. Megindult a romeltakarítás, üvegtáblákkal járnak az emberek, itt-ott egy-egy üzlethelyiséget úgy, ahogy sebtiben rendbe hoztak és a kapuk alatt is folyik az árusítás. Falragaszok a tudnivalókról...Vas Zoltán és felesége, Vadas Sára nevétől hangos a város. Ők Moszkvából érkeztek vissza. Vas Zoltánnak köszönhető, hogy az országtól néhány hétre elszakított főváros az ostrom után nem halt éhen. Vadas Sára nevéhez pedig ezekben a napokban a fontos egészségügyi szolgálat fűződik. Megindult az élet...
Eközben Szálasiék a dunántúli, határmenti városokból még mindig azt hírdetik: ,,1945 a miénk!'' ,,Meggyőzédésem - mondja a ,,nemzetvezető'' - az 1945-ös esztendő fordulatot jelent a Duna medencében is.'' Hát ez a jóslata bevált, hiszen március 15-én megjelent az Ideiglenes Nemzeti Kormány rendelete, amelynek alapján a kisemmizett szegény parasztok álma beteljesült, hozzákezdtek a földosztáshoz, mindenekelőtt a latifundiumokat, az uradalmakat vették birtokukba.
Visszaérkezésemet követő napon újból jelentkeztem a követségen. Jelentést tettem a hivatal vezetőinek, Vonruss és Zürcher uraknak. Februári és márciusi ,,fizetésem'' címén 1600 pengőt vettem fel. Anyámmal együtt felkerestem a Varosháza IX. Ügyosztályát. Ez volt a Kitelepítési Kormánybiztos Hivatala és az akkori előírásoknak megfelelően a főváros ,,tehermentesítése'' érdekében kértem magam és családom hazatelepülésének a biztosítását. Dr. Falk Leó járásbíró volt a hivatal vezetője, aki néhány napos türelmet kért, miután - mutatta - rengeteg akta halmozódott fel néhány hét alatt. A menekültek, most már mint hazatelepülendők, megrohamozták a hivatalt, melynek elsőrendű feladata, hogy a MÁV útján a szükségesnek mutatkozó irányvonatokról gondoskodjék.
Tavasz első napja, milyen csodálatos nap volt ez az életünkben, Évám születésnapja. Az Apassionátával ünnepeltük ezt a napot. Gondolatainak szépsége, bensősége és kifejező ereje, a harmóniák és ritmusok gazdagsága árasztotta el szívünket. A kedvenc zenedarabunk volt és én odaadással hallgattam játékát. Hol van most Éva és hol vannak a társai? Bacher Joli ,,néni'', az első tanárnője és anyai barátnője biztonságosabbnak vélte a Légrády Károly utcai lakásánál a Szemere és Klotild utca saroképületének az óvóhelyét. A karácsonyt egyik ottlakó tanítványának a családjával töltötte. A karácsonyfa kis gyertyáit azonban elfújta az a légibomba, mely leszakította az ötemeletes házat a pincéig. Többet nem láthattuk azt az aranyszívű Jolikát...Faragó György az utolsó tanára sincs meg, Szegedi Ernő még akkor nem került elő a Zeneakadémián, Zoltán Magdát hiába várta vissza az édesapja.
A Teréz körúton felkerestem Langer Klári fotóművészt és a barátnőjét, Spitz Marát. Éva hosszú ideig itt lakott náluk, amikor az érettségije után felkerült Pestre és én minden alkalmat felhasználtam, hogy Csabáról feljöhessek és együtt lehessünk ebben a meghitt környezetben...
Családtagjaim rossz egészségi állapota sürgőssé tette visszaindulásunkat Csabára. Ismételten kértem Falk doktort, hogy kitelepítésünket soron kívül intézze el. Egy ilyen alkalommal találkoztam ott régi cserkésztársammal, Kucsera Györggyel is, aki fiatal feleségével, pár hónapos kis gyermekével ugyancsak haza, Csabára igyekezett.
Felajánlottam a segítségemet Falknak, aki ezt örömmel elfogadta és egy napot a Kitelepítési Kormánybiztosságon dolgoztam, hogy Kucseráéknak és nekünk közös vagont szerezve, mielőbb hazamehessünk. Falk állta a szavát. Két nap múlva már indulhatunk a Nyugati pályaudvarról, kezünkben a kitelepítési engedély a számozott tehervagonnal. Kucsera Gyuróval megbeszéltem a részleteket, neki lesz egy kézikocsija is, értünk jön ezzel, és arra pakolva megyünk a közelben lévő pályaudvarra. Még a következő nap vasárnap Pesten, és március 26-án, hétfőn, indulunk végre Csabár.
Vasárnap hideg időre ébredtünk. Metsző. szél fújt. Fáztunk. Elfogyott a tüzelő, újból lementünk ketten anyámmal a sínek közé, hulladékfát gyűjtögetni. Nagyjából össze is pakoltuk a kevés holminkat