Már beesteledett, amikor az ajtónkon kopogtattak. Két orosz katona. Alig ismertem meg őket. A két őrmester, Elhem Jenkief és a társa, akikkel a minap Csabától Szajolig utaztam, és akiknek ígéretet tettem, hogy Pesten elkalauzolom őket. Elmondták, hogy Kispesten kellene az illetékes parancsnokságukon jelentkezniök és az éjszakát a kijelölt átmeneti szállásukon tölteni, másnap pedig tovább kell utazniok a Dunántúlra, az egységükhöz, ahol még harcok folynak. De hát szeretnének előbb valamit Pestből, Magyarország fővárosából is látni. Hol folytak a harcok, mi maradt meg az ostromlott városból? Mutassam meg nekik. A nagyobb nyomaték kedvéért zsákjukból kisebb vászonzacskókat halásztak elő. Kincseket tettek le a konyhaasztalra, lisztet, cukrot, - úgy számítottak, hogy majd nálunk vacsorát és éjjeli szállást is kaphatnak. A vacsora nem volt gond, hiszen anyám a magunk számára is épp főzni készült, de az alvást nem tudtuk számukra megoldani, de én csak biztattam őket, hogy majd erre is sor kerül. Meg kellett értetnem velük, hogy bizony az utolsó percben érkeztek, mert nekünk másnap reggel el kell utaznunk Pestről és így csak arra vállalkozhatom, hogy most ezekben az alkonyati órákban indulhatunk el egy rövidke ,,városnézésre'' és mire visszaérkezünk, majd várja őket is a meleg vacsora, utána pedig még el kell kísérnem őket, hogy az éjszakai szállásuk is biztosítva legyen. Így hát mindjárt indulnunk is kell. Megértettek.
A Podmaniczky - Alkotmány utcán mentünk végig. Csüggesztő a kép, mindenütt az ostromverte házak, leszakadt emeletek...Elértük a Parlamentet, az Országház téren a Személynök utca felől látszott járhatónak az út a Dunapartig, de csak nehezen tudunk átugrálni a romokon, a hatalmas kőkockákon, amíg megközelíthettük a partot. Megdöbbenve nézték a felrobbantott hidakat, a kétszer is elpusztított Margit hidat, ahogy a szigeti bejárónál felpúposodott, a leszaggatott, Dunába lőtt Lanchidat, a romba dőlt Várat...A nap valahol már a Hármashatárhegyen túl járt, megtört sugaraival bágyadtan borította be a folyót, mely néhány hete még a nyilasok rémtetteitől volt véres...Útitársaim megértették mi történt itt...
Vacsora után elkísértem őket a Vörösmarty utcával szomszédos Izabella utcába, nagybátyámékhoz. Szívesen, készségesen álltak rendelkezésre. Előkerül egy összecsukható vaságy, a másik szobából egy sezlon, ott tölthetik az éjszakát. Így együtt még visszamentünk a Vörösmarty utcába vacsorázni és a felszerelésükért. Onnan majd ketten visszatalálnak a szomszédos utcába. Előttünk egy fekete macska szaladt át az úttesten, Jenkief rossz ómennek tartotta, én meg csak nevettem rajta. Elköszöntek. Mi négyen rövidesen lefeküdtünk, elaludtunk
Jóval éjfél után nagy ordítozásra ébredtünk. Az udvar felőli folyosóról dörömbölnek az ablakomon. ,,Nyissa ki azonnal!'' ,,Tolvajok, rablók!'' Valami fatális tévedésről lehet szó - gondolom - és kiszólok nekik, hogy eltévesztették az ablakot, hagyjanak bennünket aludni, reggel utaznunk kell. Mindez azonban nem használt, tovább dörömböltek. Ki kellett nyitnom az ajtót. A házparancsnok Faludi Oszkár mérnök és a házfelügyelő álltak előttem. Faludi magából kikelve kiabált, adjam ki az elrablott ezüstjeit, ezüst gyertyatartóit, porcelánjait, stb.
- Az este még leltár szerint egy gyékénykosárban hiánytalanul minden megvolt és most nyoma veszett. Azokat csak azok az orosz katonák rabolhatták el, akiknek megmutatta, hogy hol vannak elrejtve, ezért jártak itt kétszer, háromszor is...
És a házmester mindehhez asszisztált, ő látta, hogy nálam voltak és egy percig sem voltak egyedül. Szent meggyőződésük volt, hogy jó nyomon vannak, hiszen itt minden ellenem szól, reggel le akarok lépni a szajréval, na majd elbánnak velem. Engem egyedül az izgatott, ha most elkezdődik egy cirkusz, nem tudok a reggelre beütemezett, nagynehezen megszerzett vagonnal a családommal elutazni...
Hajnalodott, amikor újból kopogtattak és érces hangon bebocsátást kértek. Faludi patrújt hozott a nyakamra. Széles vörös karszalagos zöldsipkás Szovjet katona volt. Mögötte Paludí és a házmester. Látom, alaposan szétneznek a kis lakásban, a katona az utazásra már elkészített csomagokba is beletúr. ,,Davaj-davaj''- mondja és arra ösztökél, hogy gyorsan öltözzem fel. Anyám és a húgom megrémülten néznek rám, alig tudom őket nyugtatni: ,,csak készüljetek az útra, nemsokára itt leszek''. Persze alig tudom magam türtőztetni, meg is mondom Faludinak a ,,véleményem''. A patrúj és Faludi társaságában a Nagykörút felé indulunk és és hamarosan célhoz is érünk, a Britannia Szállóhoz. Ez amolyan katonai városparancsnokság. A Szondy utcai oldalon (a söröző felett) egy nagy teremben az egyik asztalhoz vezetnek. Tolmács segítségével kezdetét veszi a kihallgatásom.
Egyáltalán nem tetszik a kihallgatást vezető tisztnek, hogy szovjet katonáknak privát szállást nyújtottam éjszakára.
- Bizonyára meg sem tudja mondaní, hogy hol helyezte el őket - mondja.
- Dehogyisnem: Izabella utca 43., földszint 1.
- Már egymagaban, hogy nem jelentkeztek az Illetékes parancsnokságukon, az is súlyos függelemsértés és gyanússá teszi őket - magyarázza nekem a tolmács-, de ha a megadott cím való, akkor magának nem lehet baja, de velük lesz elszámolni való.
Máris intézkedik a tiszt, két zöldsapkás a tolmáccsal együtt kísérjen el engem a megadott címre és ha valóban ott tanyáznak a gyanúsítottak, állítsák velem együtt elő őket. De amíg elindulunk a Britanniából, várnom kell. Kínosan múlnak a percek, talán egy óra is beletelt, míg végre elindulhatunk.
A vonat tíz órakor indul! Miképp tudom addig ezeket lerázni? Sietős léptekkel megyek a patrújjal az Izabella utcába. A lakásban egyedül nagynénémet, Éva nénit találom. Ijedten néz ram a szuronyos szovjet katonák láttán. Megpróbálom a szituációt megmagyarázni.
- Na szép kis vendégeket hoztál a nyakamra, akiket rablással gyanúsítanak.
- Hová lettek?
- Ibolykától (fiatalasszony unokahúgom) reggel azt kérte az egyik, hogy legyen a segítségére, feleségének egy retikült szeretne venni és hát ők itt nem ismerik ki magukat, kisérje el őket. A patrújt megnyugtatja a látvány: ott hagyták teljes felszerelésüket. De a következő percben már mindent felforgatnak, még a vendéglátók ágyait sem kímélik, azokat is szétdúlják, a szekrényekből mindent kidobálnak, percek alatt a lakás szétdobált szalmakazalhoz lesz hasonló. A kincstári zsákok tartalmát egyenként vizsgálják meg. Persze azokból sem kerül elő semmi sem. Miután hallják, hogy csak jövetelünk előtt néhány perccel távoztak, maguk állapítják meg, hogy dél lesz mire visszaérkezhetnek. A patrúj parancsnoka intézkedik. Feltűzött szuronyú társa visszamarad. A házlaknak nem szabad erről a ,,vendég'' katonákat visszaérkezésükkor tájékoztatniok. Mi pedig visszamegyünk a parancsnokságra. Már-már feladtam a reményt, ha vissza is visznek, nem utazhatom el. Igaza volt Jenkiefnek, amikor az a fekete macska tegnap éjjel átszaladt előttünk az úttesten...És Jenkief meg a társa mindezideig semmit sem tudnak minderről! A patrúj parancsnoka jelentést tesz a tisztnek, aki mintha egy kissé megkönnyebbülve venné tudomásul azt, és felém fordulva közli, hogy este 7 órakor kell itt újból megjelennem, akkor hallgatja ki a delikvenseket. Egy cédulát kaptam, annak felmutatása mellett távozhattam a Britanniából...
Rohantam, a Vörösmarty utcáig meg sem álltam. Kucsera Gyuró kitett magáért. Már egyedül le is hordta a málhákat a kis kocsira, fel sem kellett mennem a lakásba, minden indulásra készen volt. Együtt toltuk ki a kis kocsit a Podmaniczky utcára és valahol a 62-es postahivatal oldalán jutottunk be a pályaudvarra. Az egyik külső vágányon állt a teherkocsikból álló szerelvény, megtaláltuk a számozott vagonunkat. Ott volt már Gyuró felesége, az ugyancsak csabai, szép Gurzó Mici, aki magát egyáltalán nem zavartatva, szoptatta a kicsijét...Nagyanyámnak, anyámnak a vagon egyik végében a kofferokból Gyuróval az adott lehetőségekhez képest kényelmes helyet alakítottunk ki. Miután Gyurónak sebtiben elmeséltem az éjszakai krimit, engem is a vagon hátterébe taszított, mert az a Faludi képes még innen is a patrújjal leráncigáltatni.
Anyámék, amikor a vonat tíz órakor a Nyugatiból kidöcögött, örömükben sírtak, hogy ezt megérhették, hiszen ők úgy jöttek el Csabáról, hogy többé - mint az Auschwitzban maradt sorstársaik - nem kerülnek haza...Kishúgom, Zsuzsi is nagyon szomorúan kereste a helyét a vagonban, hiszen Péter nem kísérhette ki a vonathoz. Súlyos betegen feküdt szülei lakásán. Vigasztaltam, hogy majd hamarosan felépül, lejön Csabára és most már majd mi is jól tarthatjuk őt, hiszen Zsuzsi vigyáz majd rá, jól kipihenheti magát. De Zsuzsi gondolatai messze jártak, alig hallgatott vigasztaló szavaimra. Péter valóban súlyos beteg. A sok nélkülözés, az állandó izgalmak életveszélyes helyzetekben, a felelősségérzet hozzátartozóinak az életéért kikezdte fiatal szervezetét, agyhártyagyulladással feküdt odahaza, édesanyja gondos ápolása mellett...
Csak júniusban, amikor újból Pesten jártam, derült fény a Vörösmarty utcai ,,krimire''. A Vörösmarty u. 60. sz. házzal szemközti házban ukránok ütöttek fel maguknak szállást. Ezek valami módon tudomást szereztek arról, hogy a II. emelet egyik lakójánál, Faludi mérnöknél, töméntelen ezüstnemű van egy ruháskosárban. Kapuzárás után nesztelenül kinyitották a kapu feletti üvegablakot, egymás segítségével így másztak ki a bezárt kapun. A Vörösmarty u. 60. sz. ház bezárt kapuját sem kellett kinyitniuk, mert már előre - még a kapuzárás előtt - hasonló módon kinyitották a kapu felső részét és ide is azonos technikával jutottak be a kapun, anélkül, hogy az egyik házmestert is, a ház csendjét, megzavarták volna. Nyomtalanul távoztak.
Csak a bravúros nyomozás derítette fel a valódi tetteseket. Jenkief és társa szabadult a kelepcéből.