A lovas csendőrök bekísértek a palánkkal körülvett táborba és annak udvarán sorakoztunk fel, várva a további eligazítást. Nagy sokára előkerült a hírhedt parancsnok, aki ordítva tudomásunkra hozta, hogy csak ideiglenesen fogadja be ezt ,,a rohadt szemét népséget'' és gondja lesz rá, hogy mihamarabb méltó helyre kerüljünk.
A lovas csendőröket szedett-vedett katonákból álló őrség váltotta fel, szó sem volt itt már drillről, mindjárt emberi hangon szólaltak meg, ,,nem eszik olyan forrón a kását''...Már kísértek is ,,hálótermünkbe'', egy nagy hodályba, ahol a jobb helyek már foglaltak voltak, de azért nekünk is jutott egy-egy priccs. Alig lehetett megkülönböztetni az őrség tagjait a foglyoktól. Demoralizált katonák látták el az őrszolgálatot, akik nem itt, hanem már odahaza szerettek volna lenni, csak a kurázsi hiányzott belőlük. Társaink pedig egytől-egyig csellengők voltak, akik így, vagy úgy, de nem találtak vissza a századukhoz, lemaradtak. A legénységi állományban nem egy őrmester is akadt és ez volt az, ami leginkább volt demoralizáló az őreinkre és bátorító az őrizettekre...
Így indult meg a beszélgetés, az ismerkedés, a már ott találtak és a most újonnan érkezettek között. A téma természetesen az oroszok előnyomulása, a békevágy, a háború mielőbbi befejezésének és az új világ kialakulásának a latolgatása volt. Még egy-két hét és az oroszok itt lesznek!
A foglyokat az őrségtől mégis az különböztette meg, hogy megfosztották őket szolgálati felszereléseiktől, elvették pisztolyukat, még a derékszíjukat is és így a laza ellenőrzés ellenére, nem tudtak a táborból kiszökni, mert a derékszíj hiánya nyomban feltűnhetett a táboron kívül vizslázó csendőröknek, készültségnek, vagy az állomásparancsnokság tisztjeinek.
Bár az egész napos menetelésünktől teljesen kimerültek voltunk, sorstársainkkal szívesen beszélgettünk el. Közelemben volt a hálóhelye egy honvédőrmesternek, Molnárnak hívták.
Megunta a fogságot, - mondta - ki tudna menni éjszakára, ha odaadnám az ,,extra'' derékszíjamat, egy kicsit felöntene a garatra, meg volna is itt, akit meglátogathatna. Reggelre itt van, ki is, vissza is biztosítva van az útja. Persze odaadtam. Másnap reggel hűlt helye volt. A napos a létszámlálás után jelentette, egy fő hiányzik. Akadt mindjárt a ,,bajtársak'' közül, aki beköpte, hogy a munkaszolgálatos segítette a szökésben, mert odaadta az extra derékszíját.
Hát ez a nap is jól kezdődik. Nem elég, hogy Molnár őrmester úr elvitte magával megboldogult karpaszományos múltam egyik utolsó emlékét, de még engem vesznek mindjárt elő, hogy a szökését én segítettem. Fel is írják mindjárt a nevemet. Az állomásparancsnokságra visznek kihallgatásra, egyidejűleg beosztanak az aznapi menázsit hozó részlegbe.
Visszük a kondérokat a község egyik házába, ahol a tábor konyhája van, majd visszajövet a főutca egyik kanyarulatánál, a kis menet élén haladó tisztes megállítja a szakaszt, és engem kivezényel a sorból. Vele megyek be a házba, ahol az állomásparancsnokság székel. Az asztal körül, ahová benyitok, csupa pirosparolis tüzértiszt ül. Fiatalok. Mosolyogva hallgatták meg, mint adtam ,,kölcsön'' a derékszíjamat, plauzibilis lett előttük, hogy meg sem váltam volna a derékszíjamtól, ha tudom, hogy az akkor megismert Molnár őrmester nem fogja azt visszahozni. Ezzel már végeztek volna is velem. Közben egy tiszti járőr parancsnoka jelentést tesz, hogy X. Y. hadnagyot előtte való nap 16 órájától a szálláskörletében nem találják, nyoma veszett...Persze nagyokat hallgattam, a vadászhadnagyról lehet szó, akivel Feledre jövet az Úton összetalálkoztunk. Már a partizánoknál lehet...Gondoltam, felhasználom az alkalmat, ha már idekerültem, elmondhatom a ,,panaszomat'' is. Erre kértem engedélyt.
Élénken ecseteltem a tüzértisztek előtt a királdi, ózdi csendőratrocitásokat - mondom - ahelyett, hogy biztosították volna, hogy Varga Károly őrvezetővel a századomhoz visszakerülhessek, ide Feledre hurcoltak el. Láttam, hatott a műfelháborodásom, mert az egyik fiatal tüzér hadnagy az iránt érdeklődött, hogy mint katona, munkaszolgálatra történt bevonulásom előtt hol szolgáltam?
- A légvédelmi tüzérségnél - mondtam.
- Mi volt a rendfokozata?
- Címzetes tűzmester.
Ezután még néhány keresztkérdés. Mikor, hol teljesítettem szolgálatot? Mint a karikacsapás, Úgy fújtam: 1931-32-ben tényleges voltam a Nádasdyban a légvédelemnél, l938-ban ágyús a Citadellában, majd a figyelőknél a Kissvábhegyen és a Lóversenypályán, november 9-én a bevonulókkal Kassán, 1939-ben iskolán Pétervásárán, 1940-ben Debrecenben, mint lőszertiszt az ottani Ellónál, ahol az erdélyi bevonulás napján, augusztus 31-én szereltem le.
Bármilyen naivan is hatott a tisztek szájából, de egyszerre ketten is kérdezték tőlem, és hogyan kerültél ide? De engem csak az izgatott, mi lesz velem és Károllyal?
- 24 órán belül indul egy transzport Losoncra, - mondta az egyik tiszt - majd abba ti bekerültök és majd ott döntenek a további sorsodról.
Hát ilyen emberségesen végződött a kihallgatásom.
Vittem is a jó hírt Károlynak, ,,megyünk innen rövidesen''.
Újabb fogolyszállítmány érkezik, rengetegen benyomulnak a szálláskörletünkbe, nagy a zsivaly. Köztük már egy főtörzsőrmester is, hozzánk hasonló sorsban, de megadással várja a további fejleményeket. Curilla János, az Ózd mellőli Csépányról. Egy muszos bajtárs is akad a 2018-as századból. Bennfentesnek játssza meg magát, írnoknak hívogat a századához...Egy borbély is akad, itt az alkalom végre, hogy a Királdon elmaradt hajvágásra sor kerüljön...
Az éjszaka rövidnek bizonyult. Már hajnalban névsorolvasás. Mindenki fent van, figyeljük, kire kerül a sor? A királdi kis csapaton kívül még vagy húszan készülődünk. Odakint megint a kakastollas csendőrök állítják az embereket sorba. Fázunk, amíg a szürkületben Feled kacskaringós utcáin kiérünk a vasútállomásra. A csendőrök kíséretében szállunk fel a vonatra, mely Fülekig vitt. Itt átszállás a már ott álló losonci vonatra. Itt érezzük első ízben a front közelségét. Vöröskeresztesek hordágyon sebesült katonákat hoznak-visznek. Feltűnik néhány szovjet katona is, bepólyált fejjel, felkötött karral...