Még a kora reggeli órákban érkezünk meg Losoncra. A pályaudvaron csendőrgyűrű vesz körül minket. Hármas sorokba állítanak fel a pályaudvar előtti téren. Az utasok, a járókelők szeméből rokonszenvet érzek, egyik-másiknak könnyes a szeme. Később értettem meg aggódásukat. A főutcán, az akácfákon emberek csüngenek. Halottak. A zubbonyukon nagy tábla hirdeti: ,,Így járnak a katonaszökevények!'', ,,Hazaáruló''...Ott, ahol a menetünk elhalad, az emberek a járdaszélen állnak, van aki letérdepel ás keresztet vet...Ekkor sejdült fel bennünk, tulajdonképpen hová is hurcolnak a csendőrök...? A hatalmas épületet, a laktanyát, vasrács vette körül, bent a tágas udvaron egy lélek sincs. A csendőröket katonai őrszemélyzet váltotta fel. Ezek rövidesen a kapubejárattal szemközti emeletes hátsó épületbe irányítottak minket. Ezen a hátsó traktuson, csigalépcsőn haladtunk fel. Az emeleti folyosón szétválogattak bennünket. Nyikorgott a cella vasajtaja és tizenkettőnket tuszkoltak be. A többiek más cellákba kerültek. A szűk, egy méternél alig szélesebb zárkában úgy fértünk el, hogy a fele ült, a fele állt. A sarokban, az ajtó mellett egy kőlap, valaha vaskályha állhatott rajta, azon álltam, vagy ültem. Várakoztunk. Arról, hogy mi történik körülöttünk, fogalmunk sem volt. A cellának az udvar felőli oldalán, a falon oly magasan volt egy résnyi nyílás, hogy azt el sem érhettük. Elképzelhetetlen volt, hogy itt sokáig kibírhatjuk. Szerencsénkre rövidesen nyílt a zár, egy lilaparolis őrvezető lépett be, hogy személyi adatainkat felvegye. Amikor ezzel végzett, kihívott a folyosóra.
- Hol vagyunk tulajdonképpen? - kérdeztem az írnoktól.
- Gyűjtőtábor ez. Az utcai fronton a ,,Személyi irányitó'', itt hátul pedig a statáriális bíróság működik - mondta - nem kis szörnyülködésemre.
Ezt látva, egy kis rokonszenv támadhatott benne:
- Egy kis szerencsével megúszhatja.
Elmondja, hogy nem kenyere a cirkusz, ő színházhoz van szokva. Váradon a színház zenekarában hegedül, már elege van ebből, már Váradon szeretne újból a zenekarban játszani! Viszonzásul ott a folyosón én is Éváról, a feleségemről beszélek, Szegedi Ernő, Faragó György tanítványa, gyönyörűen zongorázik, művészképzőbe készül a Zeneakadémiára. Kész volt a barátság. Mindjárt ki is engedte a zárkánk lakóit, hogy megmosakodhassanak és arra tett ígéretet hogy a mi cellánkat üríti ki legelőbb, hogy a déli órákban a ,,Személyi Irányító'' elé kerülhessünk. De a mosakodás után előbb szépen visszacsukta a társaságot. Egy százpengőst, melyet bakancsom talpbetétje alatt őrizgettem, minden eshetőségre számítva, most neki akartam adni, ha az ígéretét beváltja, de a zárka ajtajában újból oly gyorsan jelent meg, hogy erre nem is kerülhetett sor.
- A doktor úrnak köszönhetik, - így mondta - hogy nem kell mindannyiuknak itt éjszakázni és még ma, sőt máris sorra kerülnek kihallgatásra!
Hát nagy lett az öröm, a hálálkodás, amikor a többieket megelőzve, lekerültünk újból az udvarra, ahonnan átkísértek a ,,Személyi Irányító'' helyiségébe...
Károllyal még a cellában kezdtem meg az oktatást, ha sor kerül a kihallgatásunkra, mit, hogyan mondjon el. Valahogyan azt kell elérnünk, hogy megint csak előbb rám kerüljön a sor és akkor nagyon figyeljen oda, nehogy ellentmondásba keveredjünk, hanem a védekezésemhez képest, a lényeget szóról-szóra ismételje meg.
A zárka lakóit az írnok az udvaron keresztül, az utcai fronton lévő épület földszintjére irányította. Itt egy tágas helyiségbe vezetett, ahol kacskaringós kettős korlátok voltak. A terem végén, jól megvilágított helyen, hosszú asztal állt. Az írnok jóvoltából, a korlátok között, legelöl álltam. Mögöttem Károly. Egyenként hallgatnak meg. Az első voltam. Egy százados ül az asztal közepénél, tőle jobbra és balra rangban alacsonyabb tisztek, meg egy törzsőrmester. A századom száma, utolsó ismert tartózkodási helye és úti célja felől faggatott a százados.
- 706/1, Bajólénártfalva, Budapest-Kőbánya alsó - volt a határozott válaszom.
A százados halkan odaszólt az asztal vége felé ülő zászlósnak, hogy ellenőrizze a válaszomat. Hallom mögöttem Károlyt, amint sóhajtozik, hiszen pillanatokon belül kiderül, hogy a századunk Németországba és nem Kőbánya alsóra van irányítva. A zászlós a lajstromok közül előbb az egyiket, azután a másikat lapozza végig, keresi a század számát, majd suttogva jelenti a századosnak: nincs adat. Ezek után a lemaradás körülményei felől vallatnak. Elmondom, hogy a századparancsnok parancsára át kellett vennem az egészségügyi szolgálatot és hogy az itt jelenlévő őrvezető úr életét megmentsem, őt egy német katonai személygépkocsi igénybevételével a putnoki kórházba szállítottam s minthogy a szolgálati papírokat a kísérőül rendelt tizedes nekem adta át és ő a századhoz visszament, kötelességemnek tartottam, hogy kitartsak az őrvezető úr mellett...
Mialatt mindezt elmondom, látom, hogy a rendelkezésükre álló iratok alapján ellenőrzik az általam elmondottakat és mindössze a putnoki kórház nyíltparancsa, és egy jegyzőkönyv fekszik előttük és ez utóbbi a tüzértisztek által felvett feledi jegyzőkönyv lehet, anélkül, hogy a királdi lebukásunkról felvett csendőrségi tényvázlat csatolva lenne! Hála a tüzértiszteknek! De még mindig faggatnak. Kérdéseik azonban átlátszóak voltak: valóban a századhoz igyekeztünk-e vissza, avagy szökést kíséreltünk meg? Ilyesmit feltételezni egy keretlegényről és egy szamaritánus cselekedetet véghez vivő, volt karpaszományos tűzmesterről? Hiszen mindketten ,,égtünk a vágytól, hogy Hazánkat szolgálhassuk''...
A körülmények, az előadottak, láthatóan megtették a kellő hatást. Magam sem akartam elhinni, hogy befejeződött a kihallgatásom. Károly következett.
Mögöttem állt, mindent hallhatott, csak arra nem figyelmeztethettem, hogy én miért hallgattam el Czakóéknál tett látogatásunkat Királdon, meg hogy a csendőrségi tényvázlat nincs az iratoknál. Most helyet kellett cserélnünk. Úgy látszott, Károly kihallgatására már szükség sincs, de az ő jelenléte nélkül, az én helyzetem, megítélésem nem lenne rózsás. Valóban csak formális kérdések hangzanak el, és Károly tartja is magát a megállapodásunkhoz, csak annyit mond el, amennyit előtte én mondtam el a bizottságnak és már adnák is ki az írásos irányítást, amikor Károly már ,,páholyban'' érezhette magát, mert megszólal:
- Alázatosan kérem, a pisztolyomat hol vehetem át?
Varga Károly őrvezető kérdése detonációként hatott a bizottság valamennyi tisztjére, meg az eddig hallgatag törzs őrmesterre.
- Ahá, itt valami nem stimmel! Persze ezek letartóztatott foglyok...- hallatszik innen is, onnan is.
Pillanatokon belül összeomlik minden, nem kerülünk ki már innen - suhan át rajtam a gondolat. De máris jelentkezem.
- Százados úr! Alázatosan jelentem, a putnoki kórházban maradt az őrvezető úr pisztolya, ahová az őrvezető úr eszméletlen állapotba került, távozásunkkor a kórház kiürítés előtt állt, abban a mozgósításban elkerülte a figyelmemet az őrvezető úr pisztolya.
Károly csak most érthette meg, hogy milyen hatalmas baklövést csinált, rám nézett, fülig elpirulva. A százados:
- Őrvezető, máskor jobban vigyázzon magára, meg a pisztolyára!
Néhány másodperc...és a kezünkben a szabadságunk, életünket jelentő ,,Nyílt parancs'', az irányítás: ,,Vissza a századhoz, Budapest-Kőbánya alsó pu.''
- Elmehetnek!
És mi boldogan tisztelegtünk le. Az ajtót betéve, Károly szólni akart, de én sürgettem, majd ha a kapun is túl leszünk...Szinte futva tettük meg az utat a laktanya kapujáig, ahol az őrségnek a körbélyegzővel frissen ellátott papírt megmutatva, szabad utat kaptunk.