12. nap. Ma reggel 7 órakor találkoztunk izraeli és ausztráliai barátainkkal, és együtt elmentünk Dankharba, Lalungba és Kibe. Az úton, amit egy kis Maruti mikrobuszban - mint papa Piaggioja - tettünk meg, kiderült, hogy a lány egy design stúdióban dolgozik, grafikus; a fiú mindenfélét csinál, pl. filozófiát tanul egy egyetemen. Hát, szegény mikrobusz, szerintem nem kimondottan olyan útra szánta tervezője, mint amin mentünk. Kő hegyén kő. Volt, hogy ki is kellett szállnunk, félő volt hogy a kereke a kitörés mellet dönt, rengeteg további problémától megkímélve magát. Reggel, mikor a sofőr látta, hogy nem hárman vagyunk, hanem öten 1100 Rs-re emelte a tarifát, de szerintem meg is dolgozott érte ő is, meg a mikrobusz is.

Dankhar igazán érdekes hely volt. A kolostort meredek hegyoldalhoz tapasztották, sőt a gerincre is jutott az épületekből. Belül szépek voltak az épületek és nem nagyon különböztek az eddig látottaktól. A falu mellett éppen utat építettek. Hát, ez nagyon fárasztó munkának tűnik. Először nem is értettük, hogy mit csinál öt-hat ember csákánnyal a hegyoldalban, miből merítenek bátorságot, hogy szétcsákányozzák a Himaláját. Persze, ha sikerre viszik merész tervüket Lhalung fele nem kell majd körbemenni úgy, mint nekünk, hanem lehet direkt Dankharból Lhalunkba utazni autóval is.

Dankhar gompa.

Egyébként a kövek törésében az indiánok nagyon nagyok. Egy omláshoz kivezényelnek egy-két családot, akik kis kalapácsokkal nekiállnak a köveknek és addig törik őket, amíg kis kavicsok nem lesznek a "Szekrénnyi Kövekből" - Aurél.

Másik elterjedt foglalkozás a kecskék és bárányok hajkurászása a hegyoldalon. Nakóban találkoztunk előszőr szembe egy nagy nyájjal amint éppen haza felé tartott, de jelenlétünk miatt nem tudtak házaikba bemenni. Kicsit ijedősek a kecskék errefelé. Itt, Dankharban is ez történt. Szegény állatoknak mindenféle mindenféle úttalan utakon kellett menniük, mivel mi éppen az ösvényen álltunk és látszólag nagyon félelmetesek lehettünk.

Dankharból Lhalungba mentünk jó nagy kerülővel, mert még nem volt kész az út. Lhalunk kolostora meglepően szép volt, a falakon Buddha és Visnu faragott szobraival igazán különleges látványt nyújtott. Itt is, meg Dankharba is adományt kellett adni, ha fényképezni akartunk. Kaptunk is az adományunkról szép, cifra betűkkel írt elismervényt.

Kazában ebédeltünk útitársaink társaságában. Ettünk valami tibeti édességet, ami édes lében úszó tészta volt, olyan, mintha nyálkás kukacokat ennénk. Nekem azért ízlett, bár kolléga úr nagyon megvetően beszélt eme étekről. Beszélgetés közben sok érdekes dolgot tudtunk meg az izraeli hadseregről, egyetemről, meg általában arról, mit csinálnak arrafelé a korunkbeli emberek. Ebéd után buszra szálltunk és felmentünk Kibe. Ott igazán nagy buli készülődik, sátorvárost építettek az ünnepre érkezőknek, rendőrök vigyáznak a rendre, túristák, lámák és bámészkodók mindenütt. Megnéztük a sátortábort - ott tett le a busz - nem olyan hatalmas, mint ismerőseink elmondása alapján számítottam rá: több az árus, mint a vevő. Fölmentünk a gompába, amibe bemenni természetesen nem lehetett. Bethlenfalvy Géza tanácsára megpróbáltunk beszélni a gompa főlámájával, - voltaképpen neki utalták át a Kanam helyreállítására és a vendégház építésére szánt pénzt - de mivel ő is bent volt a többi lámával, pl. a Dalaival együtt, és készülődtek az ünnepre csak telefonon sikerült elérni az egyik nagy előd - Gergő tudja talán még ki - reinkarnációját.

Látogatásung Lhalungba és Ki gompába. A legfölső baloldali képen kedvencem, a gompát őrző démon látható. Ruházatát tigrisbőr zakó és emberfejekből fűzött lánc alkotja. Mellette a három Buddha ücsörög. A többi képen Ki gompa és a körülötte, a Kalachakra alkalmából épülő sátortábor látható. Jobb alsó kép: a hegyoldalon leszökdelő szerzetes megóvja kopasz buksiját a napszúrás veszélyeitől.

Visszamentünk Kazába, vacsiztunk, leszedtük a megszáradt, kimosott ruhákat és jót aludtunk.