33. nap. Kargilból kora hajnalban, a 4.30-as busszal indultunk tovább Leh felé egy magánbusz segítségével. Ez azért jegyzendő meg, mert az itteniekkel viszonylag nehéz kommunikálni, de ezzel a bandával egyenesen lehetetlen volt. Ezért nem sikerült Lamajurunál landolnunk, hanem csak Alcsinál. A másik félelmetes aspektusa ennek a busznak az extra szolgáltatásként nyújtott zene volt. Ha föltételezem, hogy a buszba elhelyezett két Pioneer típusú hangszóró belső szerkezete ép, kontaktusai jól érintkeznek, nem recseg, a basszus helyett nem artikulálatlan zörgést produkál és kb. azt a hanghatást fejti ki, amit egy új hangszóró képes lenne kifejteni, a magnó nem húzza-tépi a szalagot és a hangerő kivitelezéséhez nincs szükség a több száz lóerős motor összes lóerejére, ha föltételezem, mondom, hogy mindez így van, a szolgáltatott indiai zene egy süketnémát is elkeseredett vonyításra ingerelt volna.

Egyszóval simán megérkeztünk Alcsiba, ahol megtekintettük a gompát, valamint a turistáknak nagyszámú "porfogót" árusító sátrakat, melyek igen meglepőek voltak, csupán itt történő létezésük miatt is. Alcsi, illetve innentől kezdve a többi település már turistalátványosságnak számít, ami rá is nyomja bélyegét a helységekre. Vacsorázni elég szűken vacsoráztunk, - fejenként egy chowmint - mert az árak turista-árak voltak. Utána főztünk egy tejbegrízt, majd meglepetésünkre guest house-unk háziasszonya momót ajánlott, amin persze kapva-kaptunk, így a vacsora mégis nyújtott valami élményt. Vacsora közben beszélgettünk a guest house-ban lakó két másik csapattal; mind a négyen britek és le vannak nyűgözve a hely elszigeteltségétől.