Június 5., szerda - 25. nap
Utazás Sakyába
Sakya az őrültek (agyatlanok) városa és a hozzá kapcsolódó tetszőlegesen kiválasztott embereknek sincs agya valószínüleg. Hogyan jutottunk erre a következtetésre? Íme:
Reggel hatkor keltünk és gyorsan elhagytuk Wutse Hotelt, hogy a buszpályaudvarra jussunk. Kiderült, hogy nincs busz Sakyába, ígyhát átmentünk a Gompa elé, hogy Lhatséba buszozzunk, majd elstoppoljunk Sakyáig. Ott két busz indult talán Lhatséba, egy nem tudta még, hova indul. Úgy általában nem lehetett persze tudni, hogy mi van. Volt egy fickó, aki először mindenáron az egyik buszra akart feltenni minket, aztán mikor tőle függetlenül, kb. véletlenül oda jutottunk, akkor gyorsan szerzett egy taxit, vagy talált egy taxit, ami Sakyába ment és a Lhatsei buszról átpakolt minket a taxiba.
Hát, ezt nem kellett volna. A taxis, mint később kiderült a legagyatlanabb állat, akivel eddig találkoztunk. Miután bepréselődtünk Daihatsu kisbuszába a 3 nagy zsák és két másik utas kiséretében, elindultunk, hogy a taxis meglátogassa a városban élő összes rokonát, szeretőjét, ismerősét és üzletfelét. Ez abból állt, hogy kis sikátorokon kanyarogtunk és meg-megálltunk 10-15 percre a megfelelő porták előtt, a taxis bement, mi pedig zsibbadtunk az autóban.
Miután mindenkit felkeresett, akit felkereshetett, úgy tűnt, elindulunk, ámde ekkor a város szélén lévő benzinkútnál megállított minket egy öltönyös, hivatalos erővel bíró (látszólag) ember, aki nem akarta taxisunkat tovább engedni. A dolog vége természetesen megvesztegetés lett. Lehet, hogy az öltönyös a taxis szakszervezet prominens személyisége volt, mert vita közben erősen kritizálta a kisbusz állapotát és felszereltségét (pótkerék, emelő, stb.) is.
Mindenesetre Y100 kifizetése után feltankoltunk és elindultunk az ellenkező irányba, mint kellett volna. Ugyanis felfújattuk a kereket a városban és próbáltunk pótkereket és emelőt szerezni. Ez természetesen úgy történt, hogy megálltunk egy forgalmas kereszteződés közepén és taxisunk minden arra járó taxis kollégájától kért ezt-azt. Természetesen az itt használt "elmentünk valahová" kifejezés nem azt jelenti, hogy folyamatában elhaladtunk valahova, hanem azt, hogy 100 méterenként megállva beszélgetni valakivel, elvánszorogtunk az adott helyre.
Miután minden megvolt, elindultunk. Persze a kis kerekei egy kisbusznak nem kimondottan a himalájai autópályákra terveztettek, így zötyögésben, kisodródásban, farolásban, ... nem volt hiány.
Már jócskán úton voltunk, mikor láttuk, hogy a sofőr és haverja, akit még Shigatséban szedtünk fel (a sofőr nője mellett) egyik sört hajtja fel a másik után. Aztán a kettő cserélt és az eredeti (főfasz) sofőrünk, a szintén elöl ülő asszonya háta mögött elaludt és hol a vezető mögé, hol a két ülés közé csúszott be a feje, mellkasa. (Tehát a félreértések elkerülése végett a kisbuszban elöl hárman ültek: a két sofőr és az egyik nője. Ezek közül az egyik általában aludt úgy, hogy derékig eltűnt a másik kettő közül az egyik mögött.)
Szóval így utazgattunk, többször felvetve, hogy esetleg nem érjük meg a következő fél órát. Természetesen sokszor megálltunk csak úgy, vagy azért, hogy a sofőrök ehessenek, vagy újabb söradagokat szerezzenek. Egy idő után Kolléga úr rájuk pirított, hogy most már elég és valóban, nem is ittak többet a lhatsei elágazás után pár óráig.
Sakyai útunk vázlatos, neoprimcsó ábrázolása
Tehát haladtunk előre, a prognosztizált három óra helyett úgy tűnt, lesz ez öt óra is. Átjutottunk a szerpentíneken is, és még mindig éltünk. Aztán a lhatsei elágazás után már nem volt autópálya, így a kátyuk mérete daihatsunyira nőtt, de a kis autó meglepően jól bírta. Természetesen az agyatlan vezetők ellen még egy ilyen csodás kisautó sincs felvértezve, így mikor egy pocsolyát nem kikerültünk, hanem megpróbáltunk átmenni rajta, elakadtunk. Természetesen az őrültek szerencséje velünk volt és az egyik sofőr, a taxis nője meg a zarándokok az indítómotor segítségével kitoltak minket a vízből.
A Sakyába vezető út utolsó része
Végül lassan-lassan, összesen hét óra alatt eljutottunk Sakya gompa falai alá, ahol még egy utolsó fricskát készített orrunk alá sofőrünk és a falaktól 100 méternyire lévő patakocskában alaposan, mintegy 10 percig mosta autóját. Dehát végülis megérkeztünk, beköltöztünk egy szállodába, ahova annak rendje s módja szerint bezártak minket kívülről, és csak erőteljes dörömbölés hatására engedtek ki. Elmentünk enni és persze nem azt kaptuk, amit kértünk, taxisunk fel-feltűnt a város sikátoraiban, taxijában száguldozva. A városban mindenütt szeméthegyek, csontok és kecskék, birkák lábai, a vizet a helyiek az út közepén folyó szaros csatornából (patak?) nyerik, ...
A zöld rettenet
A nap lezárásaként pedig, mikor visszavonultunk szobánkba és megpróbáltunk magunk lenni, aludni, naplót írni, ilyesmi, a kedves helyiek óriási ajtódöngetés és ordibálás közepette bemasíroztak, levágták magukat az ágyainkra és cuccainkat mustrálgatva, mogyorónkat eszegetve, héját a földre köpködve beszélgettek. Nagy nehezen elaludtam Árpiban.
