A kanonok fegyverhordozójának meséje

Geoffrey Chaucer
(1340?–1400)

Kormos István fordítása

(Chaucer: Canterbury mesék, Móra Ferenc Könyvkiadó, 1959)


Ismét becsapatott a pap, szegény,
s szentuccse ! túl nem lát orra hegyén ;
van ott olyan harsány örvendezés,
hogy arra minden ékes szó kevés ;
magát s javát kinálja, úgy repes.
A kanonok gyorsan felel : "Helyes !
Szegény vagyok, de vág az én eszem ;
figyelj, nem értünk még felére sem.
Van-é vörösréz itthon?" – kérdi végre.
"Talán vagyon" – bólint reá segédje.
"Ha nincs, eredj és valalaol vegyél,
de jó uram, soká el ne legyél."
Megy s jô a nap, keze rézzel teli;
a kanonok tüstént kézbe veszi,
s egy unciát kimér belôle menten.
Túl jámbor ôt leszólni most a nyelvem         
– elmém szolgája –, ki oly gaz vala,
mint a pokolbeli Sátán maga.
Barátságot mimelt a pap elôtt,
s ahol tehette, jól becsapta ôt.
  De fáraszt engem errôl már a szó,
s ha mondom, mind azért, ez színvaló,
hogy okuljon rajt az emberi nem;
egyéb okom nincs szólni semmisem.
  Nos, a tégelybe rakta a rezet,
s elhelyezé azt jól a tûz felett,
port hint belé, s a papnak meghagyá,
hogy fújja a tüzet, bukván alá,
miként elôbb ; ez volt fondorlata ;
kedvére papja jó majom vala.
Aztán öntôformába önti be,
és zsuppsz ! a vizeslábasba ime,
s a lábasba benyúl utána sebten.
Ujja közt (mint elôbb is emlitettem)
egy csöpp ezüstlemez ott volt megint.
A nyomorult loppal körültekint ;
a pap gyanútlanul sürög, szegény,
elrejti hát a lábas fenekén,
a vízbe nagy sunyin kutat-matat ;
s jöve megint egy kellô pillanat,
onnét kilopni titkon a rezet,
eldugja, s a pap elôtt telleget,
s beszéde még továbbra hergeli :
"Hajolj le, s nézd ! az istenit neki !
Segíts tehát, ahogyan én neked ;
és dugd, uram, a vízbe a kezed."
A pap nyomban az ezüstre talála.
"Nos – szól amaz – egyéb nincs semmi hátra,
mint egy aranymives elejbe menni,
s az mondja meg : valami ez, vagy semmi.
Mert, hogyha kell, csuklyámat ráteszem,
ha fáradságunk eredménytelen !"


Vissza az alkímiai sorozat
tartalomjegyzékéhez
Elôzô rész Következô rész