A kanonok fegyverhordozójának meséje

Geoffrey Chaucer
(1340?–1400)

Kormos István fordítása

(Chaucer: Canterbury mesék, Móra Ferenc Könyvkiadó, 1959)

A kanonok krétát fog, és neki !
buzgón öntôformát készíteni.
Köpenye ujjában kutat-keres,
s imé ! egy vékonyka ezüst-lemez,
egy unciányi ; a mennykô belé !
Figyeljetek, a cselt mikép veté !
Öntôformája, széle-hossza is,
mert ígyen módolá ki a hamis,
úgy készül el, a lemezke szerint ;
a pap nem látja, dugja el megint;
a tégelyt emelé a tûz közûl,
s zuhé, formába ; s repesôn örûl ;
gyorsan a formát vízbe ; belecsobban ;
nos, a papot szólítja oda nyomban :
"Dugd csak a vízbe, uram, a kezed,
s remélem, az ezüstöt megleled !
A pokolba is ! Másképp van talán?
Mert az ezüstpor is ezüst, azám !"
  Benyúl a vízbe : íme ott a lap,
finom ezüst ; örül nagyon a pap,
látván, hogy nem csuszott közbe hiba.
"Krisztus áldjon, és anyja, Mária,
s a többi szent – mondá a kanonoknak.
Engem pedig tartsanak átkozottnak,
ha nemes s titkos mesterségedet,
melyre kegyesen oktatsz engemet,
nyomodba járva én nem követem."
"Nos, lássuk második kisérletem
– felel amaz – ; hanem jól idenézz,
s tanulj, mert jöhet rád idô nehéz,
s ha e tudás az eszedbe ragad,
elboldogulsz nélkülem is magad.
No, még egy unciát ! – fejezi be –
Elég a szóból ; kénesôt ide !
Csináld vele csak az elôbbenit,
miáltal ezüst vala íme itt."
Buzgalmában a pap se hall, se lát,
a kanonok, a szörnyeteg tehát,
míg az tüzet fú, ad parancsokat,
hogy vágya ne vesszen idôt sokat.
Olyan szelet pedig azért csapott,
hadd szedje rá ujfent szegény papot ;    
kezében, mert csak látszatot keres,
egy bot vala, bot, belül üreges,
abban egy uncia ezüstpora,
nem több ; épugy rejtette ô oda,
akár a szénbe ; viasszal fedé,
onnét jókor keríti majd elé.
És míg a pap buzgón sürög-forog,
botjával odalép a kanonok,
a tûzhöz áll, s mérvén méregeti.
Hogy az ördög bôrébôl tépje ki
a hamisát ! minden pillanata
undok csalás, szemforgatás vala !
És botja, ez a cseles szerkezet
ott hadonász a tégelye felett,
az izzó szenet piszkálja vele,
mígcsak a viasz föl nem engede,
s az enged; tudja, kinek esze van,
hull is az ezüstpor hamarosan,
hull a tégelybe ama vájaton.
Nos, jó uraim, kell még mondanom?

Vissza az alkímiai sorozat
tartalomjegyzékéhez		 Elôzô rész Következô rész