A kanonok fegyverhordozójának meséje

Geoffrey Chaucer
(1340?–1400)

Kormos István fordítása

(Chaucer: Canterbury mesék, Móra Ferenc Könyvkiadó, 1959)

  Uraim ! kinek bármi rangja van,
mindétig ellensége az arany,
de a duló viszályban fogyogat.
Az alkimia elvakít sokat,
így az aranycsinálás az oka,
hogy – szentuccse ! – az inség ekkora.
Olyan homályos ez a bölcselet,
akár hét rôf hosszú eszed lehet,
sötét marad elôtted e dolog.
Sok ember, mint a szajkó, csak locsog,
s törvén magát, ugyan bármit mivel :
nincs közelebb a célhoz semmivel.
Ha gyûjt valamit az ember fia,
ott elherdálni az alkímia !
Nos, ez a játék ilyen kellemes :
tüstént busúl, ki most vigan repes ;
üríttet jó tömött erszényeket,
és ráadásul átokkal veret
az áldozatok által, jogosan !
A szájukat megégetik sokan,
de jaj ! nem futnak mégse messzire !
hagyjátok abba, ezt mondom ime !
Jobb késôn, mint soha nem kapni észbe,
mert mindeneknek csak kudarc a vége !
Fölösleges fáradság az egész ;
akár a vak ló, mindôtök merész,
ki a veszélyt semmibe nem veszi,
s egy kônek épp aként rohan neki,
ahogy mellette elrohan vakon.
Ti sem vagytok különbek, mondhatom.
Ha már nem lát hiven a szemetek,
urak, észben ne szûkölködjetek !
Mert nézhettek ti ugyan kereken,
egy lyukas garas haszon nem leszen,
sôt minden módotok pocsékba mégyen.
Tüzet lohasszatok, fennen ne égjen;
e mesterséggel félre ezután,
mert koldusbotra juttok még, ugy ám !
Sorolhatom, ha kell, mindjárt elô;
mit monda róla a sok bölcselô.
  

Vissza az alkímiai sorozat
tartalomjegyzékéhez		 Elôzô rész Következô rész