A kanonok fegyverhordozójának meséje

Geoffrey Chaucer
(1340?–1400)

Kormos István fordítása

(Chaucer: Canterbury mesék, Móra Ferenc Könyvkiadó, 1959)


Bebizonyítom nektek ezt hamar
e kanonokkal, ki csak bajt kavar,
ki örömét a gazságban leli
– szíve a rosszal csordultig teli –,
nyúzván a jámbor keresztényeket ;
belénk ne kössön ez a rettenet!
A pap, szegény, gyanútlanul beszélt,      
nem érezte a rá váró veszélyt.
Ó ártatlanok ártatlanja, ó !
A kapzsiság igen kápráztató ;
vaksággal ver meg, ó boldogtalan,
csapdába hullsz, papom, te oktalan;
e róka állitotta ellened ;
álnok fortélya lesz a végzeted.
Vakságod kell okoljam én tehát,
minden bajod abból szakad terád ;
de most figyelj a szavamra, szegény !
Elmondom hát esztelenséged én,
és a kanonok hamisságait ;
tudok ehhez magam is valamit.
  Hogy e kanonok a gazdám vala?
Tanúm az Ég Királynôje maga :
nem a gazdám e hamis kanonok,
az ô eszében több fortély forog !
Ha leirnám, hány embert rászodett,
hosszúra nyúlna ez a versezet.
Ahányszor új csalását elbeszélem,
orcám pirítja szörnyümód a szégyen,
azaz pírítaná, azt gondolom,
mert nem terem pirosság arcomon,
mivel a füst, a sok-sok fémeké,
miket imént soroltam itt elé,
elapaszták a pirosságomat.
   Most lefestem a kanonokomat !
"Küldd el – a papot ekként kérte ô –
szolgád kalmárhoz, mert kell kénesô,
két-három unciát hozass vele,
aztán a szemed káprázik bele,
olyan csudát látsz, nem felejted el."
"Tüstént, uram ! – a pap rá így felel,
és szolgáját a kalmárhoz szalasztja.
A szolga, persze, kész a gyors parancsra,
már jöve vissza, alig elmegyen,
a kénesôt is hozza rendesen,
a kanonok kezébe adja átal ;
az nekiállni dolgának nem átall,
tehát a szolgával szenet hozat,
hogy ne idôzzön tétlenül sokat.


Vissza az alkímiai sorozat
tartalomjegyzékéhez
Elôzô rész Következô rész