A kanonok fegyverhordozójának meséje

Geoffrey Chaucer
(1340?–1400)

Kormos István fordítása

(Chaucer: Canterbury mesék, Móra Ferenc Könyvkiadó, 1959)

Megkapja nyomban ím a kért szenet;
s a tégelyt, mit keblébe rejteget,
huzván elô, a paphoz így beszél :
"Fogd ezt az edényt, uram, és tegyél
belé egy unciányi kénesôt,
s kezdôdhet is az én szinem elôtt,
Krisztus nevében, a bölccsé levés.
Azoknak száma, elhihedd, kevés,
kik tudományomat elleshetik.
Saját szemeddel lásd meg most pedig,
ahogy e szert én átalakitom ;
nem lehet ezüst még olyan finom,
amilyen ez lesz, mondd meg majd magad;
efféle erszényünkben nem akad,
de másutt se, ha jól kikalapálom.
Ha nem, csalónak bélyegezz, barátom,
kit nem illet az ember nevezet !
Van egy porom, jó drága, úgy lehet ;
a tudományom titka abba van,
mindjárt eléd varázslom én magam.
De küldd ki szolgád ; ne legyen velünk,
míg zárt ajtó mögött mesterkedünk ;
ne lássa meg munkánk emberfia :
titkon üzendô az alkímia."
Ahogy kivánta, minden úgy esett,
a szolga meg sétálni küldetett,
ajtón belûl reteszt kattantanak,
és sebtiben munkához fogtanak.
  A pap – mivel felszólitá a beste –
az olvasztótégelyt a tûzre tette,
és a tüzet fujván serénykedik ;
a szemfényvesztô kanonok pedig
a tégelybe port szór valamilyet ;
üveg- vagy krétapor az, egy csipet,
vagy más, ki tudja? épp csak arra jó,
hogy ama papnak szemkápráztató.
Parancsot ád : "Rakd rá mind, ott a szén !
És mert igen szeretlek téged én,
a te tulajdon kezedre hagyom,
hogy elvégezze, mi munka vagyon."
A pap boldog szivvel köszöngeti,
s rakja, ahogy meghagyatott neki,
a pokolfajzat kanonok pediglen
– hogy az ördög hátán hordja el innen ! –  
egy darab bükkfaszenet húz elô,
a közepén lyuk, jól elrejthetô,
lyukban ezüstpor, épp egy uncia,
s a lyuk betömve, abba nincs hiba ;
nem hullt a por ki, mert viasz fedé.
Galád fortély ! megáll az ész belé !

Vissza az alkímiai sorozat
tartalomjegyzékéhez		 Elôzô rész Következô rész