Dr. Gróh Gyula professzor tudását, logikus gondolkozásmódját, világos magyarázatait már jóval személyes ismeretségünk elôtt tiszteltem és csodáltam. Mióta eszemet tudom, mindig tanár szerettem volna lenni, igaz, hogy elôször magyar-latin, majd késôbb matematika-fizika szakosként. A kémiával ötödik gimnazistaként találkoztam elôször, és ekkor akadt kezembe Gróh professzor "Általános kémia" címû könyve. Ütött-kopott, antikvár példány, talán az elsô vagy második kiadás volt, de nekem azonnal mindennapi olvasmányommá vált, minden fejezetét sokszor elolvastam, és addig nem nyugodtam, míg a benne lévô összes példát meg nem tudtam fejteni. Ez a könyv tanított meg a természettudományi gondolkozásmódra, és hatására választottam a vegyészi pályát. Ki gondolta volna akkor, hogy negyedik kiadásának egy példányát maga Gróh professzor mint munkatársának dedikálja majd nekem?

Akkoriban még nem vettek fel nôket a Mûegyetemre, hogy vegyészmérnökök lehessenek (azaz abban az évben, mikor én is pályáztam volna, vették fel az elsôt, Pogány Juditot), így legegyszerûbbnek a fizika-kémia szakos tanári pálya választása látszott számomra. 1935 ôszén a Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészeti Karán és a Budapesti m.kir. Középiskolai Tanárképzô Intézetben fizika-kémia-matematika szakok választásával kezdtem meg tanulmányaimat.

Gróh Gyula professzorral személyesen elôször 1937 tavaszán találkoztam, kémiai alapvizsgámon. Ideális vizsgáztató volt, meg tudta teremteni azt az izgalomtól és feszültségektôl mentes légkört, ami egy komoly vizsga sikeréhez feltétlenül szükséges. Rövid, érthetô, a tárgyat összefüggéseiben érintô kérdéseket tett fel, és ezekre alapos, a lényegre irányuló választ várt el. Semmi sem zökkentette ki nyugalmából, de mellébeszélést nem tûrt meg, a legteljesebb mértékben igazságos volt. Az alapvetô kérdésekben való járatlanságot még akkor sem nézte el, ha egy-egy jelölt kész doktori értekezés birtokában, végszigorlaton vizsgázott. Akkoriban ugyanis, aki nem volt tanárképzôs, nem volt köteles vizsgázni, az egyetemi végbizonyítványt anélkül is megkapta, így vizsgarutinja sem lehetett, és a doktori szigorlat volt elsô próbatétele. Ô ezt a gyakorlatot nagyon helytelenítette, és ezért küzdött hozzú idôn keresztül az önálló vegyészképzés megvalósulásáért.

1939 áprilisában, abszolutórium elôtt álló negyedéves hallgató voltam, mikor Gróh professzor megkérdezte tôlem, volna-e kedvem "díjtalan gyakornokként" dolgozni a tanszéken. Akkoriban Dr. Buzágh Aladár professzornak voltam nem hivatalos famulusa. Gróh professzor korrektségére jellemzô, hogy elôbb ôt kérdezte meg, és csak azután engem. Buzágh professzor rábeszélésére természetesen elvállaltam a megtisztelô feladatot. Munkám a hallgatók laboratóriumi munkájának elôkészítése, egyes gyakorlatok kipróbálása, a szükséges anyagok és eszközök elôkészítése és a hallgatóknak segítése volt. Közben megkaptam doktori értekezésem témáját is, ami a tanszéki kutatómunkához kapcsolódva glutaminsav forgatóképességének tanulmányozására vonatkozott.

Ettôl kezdve sok idôt töltöttem el a tanszéken, és alkalmam volt Gróh professzort mint embert is megismerni, és megtanultam még jobban tisztelni. Talpig ember volt a szó legnemesebb értelmében, kíváló pedagógus és komoly tudós. A szakmai féltékenység teljesen hiányzott belôle, a tudást mindig elismerte, és olyan gárdát tudott maga mellé állítani és összetartani, melynek tagjai késôbb a magyar kémiai élet vezetôi és irányítói lettek. Így itt dolgoztot Buzágh Aladár, a világhírû kolloidkémikus, Erdey-Grúz Tibor, aki egyetemi tanársága mellett oktatási miniszter, késôbb az MTA elnöke lett, Schay Géza nemzetközileg elismert fizikokémikus, Lengyel Béla, aki ôt követte a tanszék vezetésében, Szarvas Pál és Imre Lajos, aki a Debreceni Kossuth Lajos Egyetemen és Erdey László, aki a Budapesti Mûszaki Egyetemen lett professzor, valamint Újhelyi Sándor, aki a kémia orvostudományi határterületén szerzett hírnevet.

Ember és ember között nem tett különbséget, az akkori idôk divatos téveszméit sosem tette magáévá, és a parancsuralmi rendszerek nem félemlítették meg. A nôi egyenjogúsági törekvéseknek sem volt ellensége, ezt bizonyítja az akkor velem együtt nála dolgozó doktoranduszok névsora, és errôl szól egy jól sikerült Mikulás-este bökverse is.

Akkori disszertálók voltunk: Udvarhelyi Katalin (késôbb a Klotild-Acetic Mûvek mérnöke, majd az ELTE Kolloidkémiai Tanszékén docens), Pick Edit (késôbb Varga Edit néven a Kôbányai Gyógyszerárugyár vezérigazgatója három évtizeden át), Sárkány György (a BME Vegyipari Folyamatok Tanszékén docens, majd egyetemi tanár), Bajor Edit (késôbb Szász Andrásné, a Gyógyszeripari Tröszt egyik vezetôje), Szônyi Jolán (késôbb Komáromyné Sz.J., az ELTE Kolloidkémiai Tanszékének docense), Fischmann Éva, Pogány Éva és Rosenberg Teréz Palesztinában helyezkedtek el, Krausz József, Vincze János és Vörös Ágnes a háború áldozata lett. Jómagam elôször a szilikátiparban dolgoztam, majd a BME Elektrokémiai Tanszékén voltam docens, késôbb a Veszprémi Vegyipari Egyetem Szilikátkémiai Tanszékének vezetôje lettem.

Ezt a kis társaságot Gróh professzor gyakran kereste fel, szinte hetenként érdeklôdött eredményeink felôl, és látott el komoly tanácsával. Két, reá jellemzô epizód él elevenen emlékeimben. Feladatom volt akkor, hogy a racém elegybôl szétválasszam a jobbra, illetve a balra forgató glutaminsavat. Ennek egyik módszere a sztrichninsók különbözô oldhatóságát használja fel a cél elérése érdekében. E munka kezdetén mondta nekem: "Nagyon nem szeretem, hogy sztrichninnel dolgozik." Persze én rögtön azt válaszoltam, hogy ne tessék félni, én tudok vigyázni (mármint magamra, gondoltam). Az ô válasza viszont meglepett: "Tudja, maga vagy a többiek csak kézzel hozzáérnek, és máris elrontják... az abszorpciós spektrumot."

Ez az epizód is mutatja nagy rendszeretetét. Fegyelmezetlenséget nem tûrt el, de ha valami mulatságos volt, akkor tudott szemet hunyni. Egy nyári vasárnap délelôtt történt. Többünknek úgy hozta munkamenete, hogy a laborban kellett dolgoznunk. Nagy kánikula volt éppen, és kedvünk támadt egy pohár hideg sörre. Az Eszterházy utcában majdnem velünk szemben volt az ismert "Sörkatakomba". Udvarhelyi Kata és én felragadtunk a szárítóról egy ötliteres lombikot és átmentünk sörért. A csapos kissé nevetve nézett ránk, de megtöltötte a lombikot és mi büszkén visszatértünk. Ámde - ahogy az ilyenkor lenni szokott -, alig értünk be, megjelent a professzor úr (vasárnap!) és mi ijedten vágtuk magunkat haptákba, de a lombikot nem tudtunk elrejteni. Ô láthatóan meglepôdött és a várt dörgedelem helyett mosolyogva megkérdezte: "Maguk mit isznak?" Mi megszeppenve válaszoltuk, hogy nagyon meleg van és sört akartunk inni. Ô csak rámutatott a lombikra, melyen piros zsírkrétával felírva díszelgett: "Húgysav". Most már azt is megértettük, hogy a csapos miért mulatott rajtunk.

Nagyon nehéz éveket éltünk, akkor kezdôdött a második világháború és félelemmel néztünk a jövôbe, de az a szellem, amit Gróh professzor alakított ki a tanszéken, valahogyan enyhíteni tudta a külsô világ fenyegetéseit. 1939-ben kedélyes Mikulás-estét tartottunk [..] A "Mikulás" a jelenlévôk mindegyikérôl tréfás rigmusokat mondott, Gróh professzoré így hangzott:

1940 decemberében szigorlatozatam, és 1941 tavaszán búcsút mondtam az egyetemnek, a szilikátiparban helyezkedtem el. Ettôl kezdve ritkán találkoztam Gróh professzorral, de most, több mint ötvenéves szakmai munkámra visszatekintve, gyakran gondolok rá. Ez alatt a hosszú idô alatt sok kíváló szakemberrel és tudóssal volt alkalmam megismerkedni, sokuktól sokat tanultam. Róla, ki elsô mestereim közt volt, azt kell mondanom - mint már említettem -, hogy ô tanított meg "kémiául" gondolkozni. Emberi nagysága sokban segítette fejlôdésemet, lenyûgözött pedagógiai kíválósága, módszereinek egyszerûsége és hatékonysága. Ezen a területen valóban elsô és legnagyobb tanítóm volt.

Pedagógiai nagyságának bizonyítéka "trilógiája", az Általános, a Szerves és a Szervetlen kémia címû remekmûvek, melyek rendre 1918-ban, 1919-ben, illetve 1920-ban láttak elôször napvilágot. A mûszaki könyvek általában öt-hat év alatt elavulnak, de az ô mûvei - véleményem szerint - ma is élnek. Elsôsorban az "Általános kémia", ami érthetôen tartalmazza mindazokat az ismereteket, amiket a mai kor emberének, nem csak a vegyésznek, tudnia kell. Kevés kigészítéssel ma is jó alap lehetne ez a könyv a középiskolai oktatásban, és megérdemelne egy újabb kiadást.

1995. június 17.