"A tudomány csak akkor képes ismét újból és újból elnyerni lényegi feladatát, ami nem az ismeretek gyûjtésébõl és rendezésébõl, hanem a természet és a történelem igazsága egész terének állandóan újra és újra végrehajtandó feltárásából áll, ha a metafizikából egzisztál."[1]

Polányi Mihály racionális hitre alapozott posztkritikai episztemológiája a megismerés folyamatából kiküszöbölhetetlen személyes mozzanatra, a valóságot megismerõ, gondolkodó tudós kreatív intelligenciájára, intuitív tudására épül. Polányi szerint minden tudást megelõz a megismerendõ valóságba vetett hit, amely a megismerés elõfeltétele is egyben, ezért az emberi tudás - így ennek kitüntetett, speciális formájaként a tudományos tudás is - mindig személyes tudás. "Jómagam megkíséreltem, hogy a személyes ítélet hallgatólagos képességeit ismerjem el a fölfedezés döntõ organonjának és a tudományos igazság végsõ kritériumának ... Mindenfajta megismerés a személyes ítéletalkotás aktusában gyökerezik."[2] A tudományos tudás személyessége ugyanakkor nem jelenti az ismeretek szubjektivizálódását, még kevésbé érvényességének viszonylagossá válását, hiszen a tudós univerzális intencióval tett kijelentéseit a tudományos közösségnek legitimálnia kell, az így "érvényessé" tett ismeret pedig minden tudós számára kötelezõ jellegû, azaz egyéni különbségeik ellenére a tudományos közösség tagjainak el kell fogadniuk mint érvényes tudást hordozó és közvetítõ kijelentéseket. A "tudomány köztársaságát" tehát a tekintélykülönbségek ellenére egyenlõ jogokat élvezõ szabad tudósok szabad közössége alkotja, amely közösség legfõbb kohéziós erejét az azonos alapelvek mellett a legfõbb közös cél, a tudományos tudás növelése jelenti. A tudomány folytonosságát biztosítja, hogy mindenkori premisszáit az elõzõ korokban a tudományról mint mesterségbeli tudásról kialakult hitek alkotják. Ezek a hitek a megelõlegezett, elõre megsejtett valóság mélyebb és igazabb megismerésének legfõbb motiváló erõi, a kutatás során egyben a szükséges eszközök és körülmények megteremtésének elõfeltételei, valamint a következõ tudósgeneráció elõfeltevés-rendszerét konstituáló tényezõk.

Polányi átrajzolja szubjektum és objektum hagyományos viszonyrendszerének térképét, és kijelenti: az ilyen megismerés nem azért objektív, mert személytelenül, instrumentálisan "mérhetõ" módon igazolható, egzakt ismerethez juttat, hanem mivel kapcsolatot teremt egy (még) rejtett valósággal. Ez a koncepció a valóság új fogalmát vezeti be, amikor következetesen antipozitivista módon újradefiniálja a tudományos elmélet és a tapasztalat viszonyát, mivel eszerint a tudás két formája közül azt kell tárgyilagosabbnak tekintenünk, amelyiknek szilárd elméleti alapja van, s nem azt, amelyik a jóval közvetlenebb érzéki tapasztalatra épül.

"Elvetjük érzékeink durvább antropocentrizmusát, de csak értelmünk nagyratörõbb antropocentrizmusa kedvéért."[3] Tapasztalatainkat mindig valamely (tudományos) elméleten mint elõfeltevés-rendszeren alapuló intuíció révén vonatkoztatjuk a valóságra. Mivel egy explicit állítás csakis a hozzá kapcsolódó (hallgatólagos) elméleti tudás révén vonatkozik a valóságra, az egzaktság eszményérõl le kell mondanunk. A valóság új fogalma arra vonatkozik, ami meghatározhatatlannak mutatkozik a jövõben is.

Föl kell azonban tennünk a kérdést: mi ez a meghatározhatatlan, és vajon a tudomány szembe tud-e, szembe akar-e nézni a meghatározhatatlan valósággal? Rákérdez-e a tudomány a meghatározhatatlanra? Ezeknek a kérdéseknek a súlya megkerülhetetlen feladat elé állítja a tudóst, mely feladatot a meghatározhatatlan ismeretlenre vonatkozó kutató keresésnek kell ellátnia. A kutató keresés során felmerülõ kérdés, megsejtett probléma vagy fölismert törvényszerûség (intuitív) személyes megértése nem önkényes aktus, nem is pusztán receptív ismeret, hanem univerzális érvényességre igényt tartó felelõsségteljes cselekvés. A keresés egyetlen módja a megértõ kérdezés, mely lehetséges válaszokat elõlegez meg, s ebben a megelõlegezésben igazol, cáfol, megtalál, felmutat, következtet és bizonyít. De vajon kérdez-e a tudomány? Képes-e szembesülni a kérdezés radikalitásában önnön meghatározhatatlanságával, hogy ezáltal egyre mélyebben feltárja a természet és a történelem igazságának egészét? Vagy a valódi kérdezés felforgató erejétõl visszariadva a tulajdonképpeni kérdés megkerülésével, vagy annak híján önnön alapjától megfosztott, dogmatikus válaszokat oktrojál kutató tudósra és meggyõzõ eredményeket váró laikusra egyaránt?

Parafrazálva Polányi természettudományokra alkalmazott alapelvét, miszerint "minden természetértelmezés a dolgok átfogó rendjének intuitív felfogásán alapszik", a társadalomtudományokra és a filozófiára vonatkoztatva ez körülbelül így hangzana: Minden filozófiai probléma értelmezése a fogalmak átfogó rendjének intuitív felfogásában gyökerezik. Vajon érvényes-e ez az elv a tudomány filozófiáját is megtermékenyítõ, a kérdezés és a megértés filozófiai alapelveit kidolgozó XX. századi hermeneutikára is? S vajon nem a fogalmak átfogó rendjének intuitív felfogásával kell-e kezdenie minden tudományos gondolkodásnak ? És ha igen, akkor nem a tudomány hermeneutikájának kell-e lennie annak az alapvetésnek, amely újra és újra lényegi feladatához, a meghatározhatatlannal való szembesüléshez segíti a tudományt? Ezeket a kérdéseket igyekszem megválaszolni ebben a tanulmányban az intuíció-elv mûködésének vizsgálata révén.

Polányi intuíció-elve

Mit is értünk tulajdonképpen az intuitív tudás fogalmán? Polányi a "racionális intuíció" vagy "tudományos intuíció" kifejezések jelentéstartományába rendszeresen beemeli a szó hétköznapi és filozófiai jelentését egyaránt. A tudós intuitív tudása nála éppúgy jelenti a tudományos problémák "ösztönös" megsejtését, felismerését, a dolgok mélyére látást, mint magasabbrendû képességet a tudományos igazság elõzetes, logikai okfejtés nélküli, közvetlen, élményszerû felismerésére, amely a felhalmozott (élet)tapasztalatokon, a korábban megszerzett ismeretek összességén alapul.

Az intuitív vagy hallgatólagos tudás fogalomkörét olyan kifejezések alkotják mint elõzetes tudás, mesterségként felfogott tudomány, a tudományos állítás verifikációja és falszifikációja, probléma, megismerés, véletlenszerûség, a tudomány meghatározhatatlan elemei, potenciális rend, alkotó lángész, formalizálhatatlan szellemi képességek.

A tudományos megismerésrõl az észlelés struktúrájának analógiájára írja a következõket: "[a] megismerés ... olyan feszültség, amelyet jórészt közelebbrõl nem meghatározható eligazító jelek váltanak ki és egy olyan fókusz felé vezetnek, amelyben egy dolog jelenlétét sejtjük."[4] A megsejtett dologra vonatkozó elõzetes tudás segítségével választjuk ki az igazi problémát a kutatás során, amely újabb magyarázatok elmélyült kutatására hívja fel a kutató elmét, újabb kérdéseket vet fel. Ezáltal az elõzetes tudás a probléma megoldása felé tereli kutató munkánkat. "A probléma valami olyan dolog, amely zavarba ejtõ és ígéretes, s a kutatás ezt az izgalmi állapotot fordítja át cselekvésbe."[5] De mi az az erõ, amely egy tudományos probléma felismerése, és annak megoldására tett erõfeszítéseink közben kutató szellemünket energizálja? Polányi szerint az elõre megsejtett eredmény, a potenciális felfedezés ereje. Ez az erõ aktiválja a kutató kreatív érzékét, és termékeny ötletekkel látja el, ezáltal segítve azt a felfedezéshez való eljutásban. Az intencionált cselekvés során a képzeletgazdag szándék megteremti valóra váltásának feltételeit. Intuíciónk által vezérelve képzeletünk megindul, majd amire képzeletünk rátalált, azt intuíciónk integrálja. Az intuíció értesíti a képzeletet, amely szabadon engedi ez intuíció erõit.

Kérdés, vajon mit ért Polányi a potenciális felfedezés mûködésén, amikor szinte önálló, tudatosan tevékeny entitásként írja körül, amely "vonz", "mûködésbe hoz", "feltételez" és "valóságos felfedezéssé szeretne válni". Úgy tûnik, azt hangsúlyozza, hogy egy tudományos felfedezés során racionális és irracionális tényezõk egyaránt közremûködnek, és az utóbbiak az elõbbiek által nem formalizálható szellemi képességekként a kutatásnak korábban meglehetõsen figyelmen kívül hagyott, ám annál fontosabb elemeit jelentik: "[ha] egyszer szembenézünk azzal a ténnyel, hogy formalizálhatatlan szellemi képességek mindenütt ellenõrzõ pozícióban vannak, ez olyan nehézségek elé állítana bennünket a tudás igazolása terén, amelyek nem kezelhetõk a racionalizmus keretén belül."[6]

Tisztában kell lennünk azzal, hogy racionálisan megmagyarázhatatlan elõfeltevések befolyásolják azt, ahogyan látjuk a dolgokat. Személyes sejtéseink, intuícióink gyakran a lényegre tapintanak, képzeletünk új gondolatokat, eszméket szül. A régi paradoxont, miszerint képesek vagyunk tudni a rejtett tudás jelenlétérõl, így oldja föl ez az elmélet; a kreatív erõk racionalizálhatatlanul mûködnek a kutatás során, az intuíció formalizálhatatlan tényezõi nélkülözhetetlenek az új ismeretek kidolgozásának minden egyes szintjén. A tudományos ismeretet is azért fogadjuk el, mert képesek vagyunk rejtett anticipálására. Rejtett eligazító jelek segítik a kutatót az észlelésben (és a gondolkodásban), melynek során a személyes ítéletalkotás, a tudós elkötelezettsége, kutatói szenvedélye fontos tényezõknek bizonyulnak. Az észlelés és a felfedezés során véletlenszerûség és potenciális rend egymástól kapják értelmüket, egymás felõl észlelhetõk s mindkettõ csupán saját személyes értelmezésünk informális aktusának eredménye. Általában azért látjuk úgy a dolgokat, ahogy, mert ez koherenciát teremt tapasztalataink kontextusában.

A tudomány meghatározhatatlan elemei (az eligazító jelek specifikálhatatlansága, a jeleket integráló folyamat definiálhatatlansága és az így létrejött új valóság kimeríthetetlen megnyilvánulásai) lehetetlenné teszik a tudományos érvényesség szigorú elméletét és teret adnak a képzelet és az intuíció kreatív képességeinek. A keresés útját az értelem jelöli ki, de a megtalálás képessége a képzeletben rejlik, mely új eszméket teremt. Egy tudományos állítást ezért szigorúan véve sem verifikálni, sem falszifikálni nem lehet, a felfedezett dolog, elmélet, tan realitásába vetett bizalomban valójában az alkotó szenvedélyes víziója és személyes meggyõzõdése tükrözõdik.

A hallgatólagos tudás egyik legfontosabb nem racionális eleme a szabályok alkalmazásának megtanulhatatlan képessége. Polányi a kanti ítélõerõ fogalmát applikálva kijelenti, hogy a szabályok alkalmazása mindig olyan döntésektõl függ, amely döntéseket magukat nem határozhat meg szabály. A szabályok használatára tehát nincs szabály, az ítélõerõ teljességgel kifürkészhetetlen, az emberi lélek mélyében rejtõzõ mûvészet. "Ha az értelem szabályok alkotásának képessége, úgy az ítélõerõ az a képesség, hogy szabályok alá rendeljünk, azaz eldöntsük, hogy valami egy bizonyos szabály (casus datae legis) alá tartozik-e vagy sem. Az általános logika nem ad és nem is adhat elõírásokat az ítélõerõnek... sajátos tehetség, melyet csak gyakorolni lehet, megtanulni nem. Ezért aztán az ítélõerõ a legsajátabb alkotóeleme az úgynevezett természetes észnek, s hiányát semmiféle iskoláztatás nem pótolhatja... a szabályok helyes használatának tehetsége benne kell rejtezzék magában a tanítványban..."[7]

Mivel egy elmélet explicit tartalma sohasem ad konkrét útmutatást a jövõbeli egyedi felfedezésekhez, a szabályok alkalmazása az egyedi esetekre és problémákra a tudós kreatív elméje tevékenységének eredménye. Ebbõl a szempontból a tudományos felfedezést a mûalkotással rokoníthatjuk, mivel egyik alkotó folyamat esetében sem állhatnak az alkotó személy rendelkezésére instant elõírások, mindkettõben saját kreatív intelligenciája, egyéni intuíciója választja ki a szabályok sokaságából az adott esetben alkalmazandót. Az elõre lefektetett módszerek alkalmazása csupán áttekintést eredményez, felfedezéseket sosem. Ahogy Polányi írja, az elõírások pontos követésével csak gyári terméket lehet létrehozni, mûalkotást nem. A szigorú szabályok által elõírt kompilálás unalmával szemben azonban a tudományos megismerés mindig izgalmas, hiszen az ismeretlenben tesz intuitív felfedezéseket. Ennek értelmében a kutató legfõbb feladata a kutatás szabályainak intuitív-kreatív alkalmazása, melynek során a problémafelismeréstõl a feltevések kidolgozásán át el kell jutnia a felfedezésig. Ezen intellektuális munka mint mesterség gyakorlása során folytonosan választania kell saját személyes intuíciója és kritikai reflexiója között. Polányi hisz a tudomány egyetemességében, fejlõdésében, a tudományos megismerés alapelveiben és céljaiban, az emberi megismerést egyértelmûen elõrevivõ szerepében, a tudományos haladásban. (Ez a fajta optimista bizalom az emberi tudás megváltó küldetésében sajátos módon rokonítja attitûdjét a pozitivistákkal, szembeállítja a Heideggerhez hasonló technikaellenes egzisztencialistákkal, de közelíti az olyan egyetemes humanistákhoz, mint Gadamer.)

A tudományt mint mesterséget csak úgy lehet elsajátítani, hogy tiszteljük a mester tekintélyét, elfogadjuk a tudományos tradíciót és ezáltal részévé válunk annak. A mesterek tekintélye viszont arra tanít, hogy szembe kell szállni a tekintélyekkel és ragaszkodnunk kell saját elképzelésünkhöz.

Ez a gondolat erõs rokonságot mutat azzal, amit Gadamer ír a "hagyománytörténés" mûködésével kapcsolatban: "A tradíciónak, melynek lényegéhez tartozik a hagyomány magától értetõdõ továbbadása, kérdésessé kell válnia, hogy kialakulhasson a hermeneutikai feladat, a hagyományelsajátítás világos tudata"[8], illetve késõbb: "mindig benne állunk a hagyományban, s ez a benne állás nem tárgyiasító viszonyulás, mintha azt, amit a hagyomány mond valami másként, idegenként képzelnénk el - ellenkezõleg: eleve a sajátunk, mintakép vagy elrettentõ példa, önmagunk újrafelismerése..."[9 ]

A tudományos tekintély természetétõl elválaszthatatlan, hogy kihívja maga ellen az új nemzedék ellenállását, ugyanakkor a tudományos tradíció újraértelmezésében asszimilálja is ezt az ellenállást és az új intrepretációkat. A (legitimáló) tudományos közösség kettõs természetû: egy elméletet csak akkor fogad el, ha azt a fennálló vélekedések (paradigmák) meggyõzõen valószínûsítik azt, ugyanakkor értékrendjében elsõ helyen áll a gondolat eredetisége, amely éppen a fennálló elfogadott vélekedésektõl való legalábbis markáns eltérést eredményez. Ez a kettõsség belsõ feszültséget teremt, amely a legfõbb elõremozdító ereje a tudománynak. A tudomány azonban csak addig életképes és fejlõdõképes, amíg képviselõinek, a tudományos közösség tagjainak egymás közötti konszenzusa át tudja hidalni a tekintélytisztelet (hagyományhoz való ragaszkodás, az engedelmesség) és az eredetiség (az egyéni intuícióból eredõ kreatív újraértelmezés) közötti feszültséget. A tudományos közösség alkotó élete azon a hiten nyugszik, hogy a korábban rejtve maradt igazságok feltárásának lehetõségei kimeríthetetlenek. Ez a hit egy szellemi realitásban, Polányi késõbbi megfogalmazása szerint az értelem és az igazság feltárulásában való hit, amely "folytonosan megtermi váratlan gyümölcseit".

A tudományos gondolkodás elõrehaladását, fejlõdését nagy formátumú kutatók, a dolgokat eredeti módon látni képes és jelentõs alkotó erõvel bíró személyek biztosítják. Azt nevezzük eredeti gondolkodónak, aki erõteljes intuíciós készséggel rendelkezik. Az alkotó lángész ismérve, hogy intuíciójától vezérelve ott is meglát dolgokat, ahol mások semmit sem érzékelnek. Polányi tudománytörténeti tényekkel bizonyítja: Einstein intuitíve kezdettõl (gyermekkorától) fogva feltételezte, hogy egy fényforrás sohasem elõzheti meg az általa kibocsátott sugarat. Tisztán spekulatív alapon racionális intuíciója volt a kísérlet eredményérõl.[10] A helyes látás új módja és a róla referáló új nyelv kölcsönösen hozzák létre és határozzák meg egymást. Az új ismerettartalmakról csak egy új szókincs birtokában lehet beszélni, de valójában új ismeretek felfedezésének és megfogalmazásának módja csak egy új nyelv lehet. Ezek között egymást kölcsönösen megtermékenyítõ, dialektikus viszony van. A természet méhében rejtõzõ kifürkészhetetlen hatalom, mely az univerzális fogalmak létrehozásának és alkalmazásának bennünk munkáló képességét magyarázza - hallgatólagos képességünk. Valamennyi emberi gondolat azáltal jön létre, hogy megragadjuk a nyelv jelentését és elsajátítjuk használatát.

A kutatás egész célja a kutatóra irányul: arra, hogy eszmék létrehozását idézze elõ benne. A hallgatólagos megismerés a belehelyezkedés olyan új aktusa, melynek révén új jelentésekhez juthatunk. Minthogy minden megértés hallgatólagos megismerés, minden megértés belehelyezkedés révén érhetõ el. A tudományos tehetség legfontosabb jele, hogy jó kérdéseket választ a kutatáshoz.

A jó tudósnak tehát elsõsorban jó kérdezõnek kell lennie: jó, azaz alkalmas, pontos célravezetõ, a problémát lényegében megragadó kérdéseket kell tudnia feltenni, ezeket a kérdéseket ki kell bontania, és a kutatás során, illetve annak eredményeképpen meg kell tudnia válaszolni. A tudomány hermeneutikájának ebben az értelemben a hermeneutika tudományán kell alapulnia.

A hallgatólagos tudás fentebb vázolt elmélete folyamatot, átmenetet létesít a természettudományok és a humán tudományok között. Megválaszolja azt az õsi ismeretelméleti kérdést, hogy hogyan tudhatunk külsõ dolgokról, ha róluk szerzett tudatunk belsõ. "Áthidalja a szakadékot az ,Én és Az', valamint az ,Én és Te' között, ugyanis mindkét viszonyt a szubjektumnak a saját tesrõl való ,Én és Engem' tudatában gyökerezteti; s ez a belehelyezkedés legmagasabb szintje."[11] Egy ilyen, a természetértelmezés számára alapul szolgáló átfogó rendszer - írja Polányi - számos ténynek ellentmondhat, ami azok számára, akik nem hisznek benne, egyet jelent a rendszer cáfolatával. Ám minden átfogó rendszer csak a tapasztalatokon túlmutató, azaz prekoncepcionális (és szükségképpen metafizikai) módon támasztható alá avagy cáfolható hitelesen. Ennek értelmében valamennyi filozófiai elképzelés vagy rendszer elõfeltételét a gondolkodóknak a fogalmak átfogó rendjéhez kapcsolódó hit- illetve elõfeltevésrendszere alkotja. Dirac kijelentését - "egyenleteink szépsége fontosabb annál, hogy összhangban vannak-e a kísérleti tapasztalatokkal" - úgy vonatkoztathatnánk a filozófiára, hogy a filozófiai mondatok esztétikai értéke, vagy kifejezõereje bizonyos esetekben fontosabb a bennük megfogalmazott gondolatok tényszerûségénél. Gondolok itt például Heidegger olyan elhíresült mondataira mint "A nyelv a lét háza" vagy "Nem mi beszéljük a nyelvet, hanem a nyelv beszél bennünket". Az ezekben a mondatokban foglalt kijelentések ellentmondani látszanak a hétköznapi tapasztalatnak, és különösen az ezen alapuló hagyományos gondolkodásnak, ám aki elfogadja azokat, a fogalmak új rendjéhez, és ezáltal a valóság újfajta látásának képességéhez kap kulcsot.

Folytatás

1. Heidegger, M.: Mi a metafizika? (In Heidegger: Költõien lakozik az ember ... T-Twins - Pompeji 1994. 31-32. o.)

2. Polányi, M: A hallgatólagos megismerés hatása a filozófia néhány problémájára, In: Polányi Mihály filozófiai írásai I. (Bp. Atlantisz 1992.) 102. kk.

3. Polányi: Személyes tudás I. Bp. Atlantisz, 1994. 21. o.

4. Polányi: A tudomány megmagyarázhatatlan eleme, In: Polányi Mihály filozófiai írásai I. Bp. Atlantisz , 1992. 55.o.

5. u.o.

6. u.o. 40. o.

7. Kant: A tiszta ész kritikája, Szeged, 1995. Ictus, 169-170. o.

8. Gadamer, H-G.: Igazság és módszer, Bp. Gondolat, 1984. 14. o.

9. u.o. 201. o.

10. ld. Polányi: A teremtõ képzelet, In: i.m. 60 - 82 o.

11. Polányi: A hallgatólagos megismerés hatása a filozófia néhány problémájára, In: Polányi Mihály filozófiai írásai I. Bp. Atlantisz 1992. 84. o.