Than Károly szobrának leleplezése Várpalotán, a Magyar Vegyészeti Múzeumban

A század elején letûnt az elsô generáció, és helyébe a második nemzedék lépett, ami némi átszervezéssel járt együtt. 1908-ban meghalt Than, 1913-ban követte nagyapám. A Than-intézetet kettéosztották, az eredeti Than-tanszékre Winkler Lajos került, és az onnan szervezett III. számú Kémiai Intézet vezetôje pedig Buchböck Gusztáv lett, mind a ketten Than- tanítványok. Nagyapám tanszékét Bugarszky István vette át. A Tanácsköztársaság idején szerveztek még egy további tanszéket, fizikai-kémiai tanszéket, melyre Hevesy Györgyöt, a késôbbi Nobel-díjas kémikust nevezték ki, aki azonban a tanszéket sohasem foglalta el.

Hevesy [...] nagypolgári családból származott. Egész életében járta a különbözô egyetemi tanszékeket és kutatóintézeteket anélkül, hogy bárhol is tartósan letelepedett volna. Többször látogatott Budapestre, de csak mint magánember. Amikor a Royal Society alapításának háromszázadik évfordulójára utaztunk ki Londonba 1960-ban Rusznyákkal az Akadémia, illetve az ELTE képviseletében, találkoztam vele. Mikor a nevemet hallotta, így szólt: "én az Ön nagyatyjánál tanultam kémiát, az alapokat tôle kaptam". Impresszionált is és megörvendeztetett a kijelentés. Meg kell állapítanom, hogy ô sohasem vonzódott Magyarországhoz, a nagyvilág volt a hazája. Világpolgár volt.

Visszatérek 1927-re, a III. számú Kémiai Intézetbe, tudományos pályám kezdô állomására. Az intézet létszáma a következô volt: 1 professzor, 2 tanársegéd (a másik Erdey-Grúz Tibor, gyerekkori barátom), 2 altiszt, 1 takarítónô, 1 fûtô. Ez a létszám látta el az oktatást, az ügyvitelt, a kutatást egyaránt. Én elôadási tanársegéd voltam, a "fizikai-kémiai gyakorlatok" címû kollégiumot Erdey-Grúz Tibor vezette, aki rövidesen 3 év külföldi tanulmányútra ment Fajanshoz, illetve Volmerhez és ott alapozta meg azt a kutatási irányt, amelyet élete végéig folytatott. Bár megbíztak egy ideiglenes helyettest az ô munkakörének ellátásával, gyakorlatilag egymagam végeztem az intézet tanársegédi munkáját. Dotáció nem sok volt. Az intézet dotációja 1500 pengôt tett ki, amibôl az oktatás szükségletein kívül a kutatási kiadásokat is fedezni kellett. Ez persze nagyon kevés volt, viszont volt egy úgynevezett Országos Természettudományi Alap, amelybôl pályázat során lehetett kutatási támogatást nyerni. Az ügy rendkívül egyszerû volt, ha az ember elnyerte a pályázatot: nem kellett mást tenni, mint annak felhasználása után a megjelent dolgozatokat bemutatni, ezzel a beszámoltatás, ellenôrzés ügye el volt intézve. Ha valaki nem teljesített, többet nem pályázhatott, illetve nem kapott támogatást.

Elsô évemet arra fordítottam, hogy megszerezzem a bölcsészettudományi doktorátust, amit szükségesnek tartottam ahhoz, hogy tudományegyetemi pályámat megalapozzam. Közben körülnéztem a kémia és a fizika területén. A professzorok a következôk voltak: kémiából Winkler [Lajos], Bugarszky [István] és Buchböck [Gusztáv], fizikából Tangl [Károly] és Rybár [István]. Ezek nem léptek a nagy elôdök nyomába, legalábbis ebben a korszakban már nem voltak kreatívok, csendes, rendes középszerûség jellemezte a két terület munkáját. Egyetlen kivétel Winkler volt, akinek neve és tudományos teljesítménye messze túlnôtt az ország határain. Az analitikai kémia területén ért el nagy eredményeket. A vízben oldott oxigén meghatározására kidolgozott, a századfordulón vagy a század elején publikált munkája még ma is él, módszerét még ma is használják. A gravimetria területén, a csapadékok mérésével kapcsolatban alkalmazott kehelytölcsér és vattaszûrô lehetôvé tették, hogy a pontosság az eddiginél messze nagyobb mértékben érvényesüljön.

Winkler érdekes, színes egyéniség volt. Az aradi fakereskedô fia jóformán senkivel sem tegezôdött. Majdnem mindenkivel - így tanártársaival is - konfliktusai voltak, ami azt eredményezte, hogy mint visszahúzódó, magános tudós dolgozzon. Ez rendszerint éjjel történt, hajnal 4-5-ig dolgozott laboratóriumában, ezt 1 óráig alvás követte. Szállóigévé vált a következô mondása: "Kérem, kétféle laboratórium van, az egyik, amelyikben rend van, a másik, amelyikben dolgoztak". Ez arra vonatkozik, hogy az ô laboratóriumában a legteljesebb fölfordulás és össze-visszaság uralkodott. A Trefort-kertben gyakran találkoztam vele. Köszöntésemre a "van szerencsém, tisztelt úr" kifejezéssel válaszolt. Papírszipkából szívott szivarja szinte elválaszthatatlan volt szájától. Elôadásában szerette a teátrális fordulatokat. Amikor a 40 éves mûködési jubileumán tartott elôadásán magam is jelen voltam, sziporkázott a szellemességektôl és a váratlan fordulatoktól.

A harmadik professzor, Bugarszky már beteg volt, amikor 1913-ban elfogalalta a II. sz. Kémiai Intézet katedráját. Teljesen visszavonult, beteg ember benyomását keltette. Én jóformán csak egyszer találkoztam vele, mégpedig akkor, amikor a saját vizsgálataimhoz, amelyek az üveg elektrokémiai viselkedésével voltak kapcsolatosak, egy, csak nála található mûszerre volt szükségem. Buchböck meleg ajánlólevelet adott és azzal küldött át hozzá, hogy a mûszert elkérjem. Bugarszky félrehajtott fejjel ült az iróasztala mellett; soha az ember szemébe nem nézett. Mikor elôadtam kérésemet, számos kifogást emelt. Nem lehet-e a dolgot másként megoldani, mert ô a mûszereit, illetve a tanszéki mûszereket, amelyeket a szobájában egy nagy szekrényben tárolt, múzeumnak tekintette, és azokból nem volt hajlandó semmit sem kiadni. Nagy nehezen elértem, hogy a szükséges duáns elektrométert nekem kölcsönözze, de a lelkemre kötötte, hogy rendkívül óvatosan bánjak vele és épségben szolgáltassam vissza.

A két fizikus professzor, Tangl és Rybár, önálló kutatási koncepcióval aligha rendelkezett. Mind a ketten, mint Eötvös-tanítványok, az Eötvös-örökség továbbfejlesztésén munkálkodtak, és ebben némi gyakorlati sikereket el is értek.

Megemlítem még a fizikai kémia területét. Bár Buchböcköt kinevezési okmányában kötelezték fizikai-kémiai kollégium tartására, ilyen elôadást sohasem tartott, viszont támogatta a fiatalokat. Segítô keze alól került ki a fizikai-kémia hazai mûvelôinek egész gárdája, így Kiss Árpád, Proszt János, Schay Géza, Erdey-Grúz Tibor, jómagam, Szarvas Pál, Erdey László és mások. Új színt jelentett még Ortvay Rudolf fellépése, aki - ha jól emlékszem - 1928-ban vette át a teljesen elavult és korszerûtlen elméleti fizikai tanszéket. Bár Ortvay tudományos teljesítményt nem nyújtott, nagy érdeme, hogy a modern elméleti fizika meghonosítása és népszerûsítése terén igen sokat tett. Híresek voltak az úgynevezett Ortvay-kollokviumok, amelyeken én is részt vettem, természetesen csak mint hallgató. Ezeken a kollokviumon összegyûltek a kor részben már beérkezett, részben induló elméleti fizikusai. Ott voltak - emlékezetem szerint - Wigner, Neumann, Tisza, Teller, akik nemcsak mint hallgatók, hanem mint elôadók is részt vettek a kollokvium munkájában. Egy alkalommal Ortvay az elôadót a következô szavakkal vezette be: de kérem - ez volt kedvenc szavajárása -, most egy ismeretlen középiskolai tanár fog nekünk elôadást tartani a relativitáselméletrôl. A katedrára lépett egy szikár fiatalember, talán nem is egészen fiatal, és nagy meglepetésünkre precíz elôadásban, folyamatosan a táblát vagy háromszor végigírva, minden segédlet nélkül, ragyogó elôadást tartott a relativitásról. Ez az elôadó Novobátzky Károly volt.

Ortvay nem volt egészséges ember, kissé egzaltált benyomást keltett. Egyszer tanársegédei, akikkel jó kollegiális viszonyban voltam, Gombás Pál és Neugebauer Tibor bevittek a Múzeum krt. 6-8. alatt lévô szobájába és a szoba két szemközti falán homlokmagasságban mutattak nekem két foltot: nevetve megjegyezve, hogy Ortvay, mikor fel-alá rohan a szobájában, itt veri falba a fejét, innen a foltok. Ortvay a 40-es években [1945-ben] azután öngyilkos is lett. Ez volt az antiszemita indíttatású diáktüntetések és verekedések, a hirigek korszaka. Rendszerint idegen egyetemekrôl jött tüntetô csoportok léptek fel és tüntettek a zsidók ellen. Egy ízben a mi intézetünk elôtt is tömeg jelent meg, követelve a zsidók eltávolítását. A kaput gyorsan bezárattam, majd eléjük lépve, erélyes hangon sikerült ôket rábírnom arra, hogy távozzanak. Nagyobb baj nem történt. Megjegyzem, hogy ezt a korszakot a diákság szemszögébôl nézve, jól illusztrálja Magyar Imre orvosprofesszor "A kérdés" címû, 1984-ben megjelent könyve is. Magyar elsôéves orvostanhallgató volt, és nálam vizsgázott is. 1928-ban vagy talán 29-ben az a megtiszteltetés ért, hogy a Kis Akadémiatagjai közé választott. A Kis Akadémia jellegzetesen Trefort-kerti jelenség volt, ezért legyen szabad erre néhány szóval kitérnem.

Tartalom | Elôzô rész | Következô rész